Beszélgetés
Barnabás atyával, a szentkúti
pálos kolostor vezetőjével
A
pálos az egyetlen magyar
alapítású férfi
szerzetesrend, melynek
működését a Szentszék
1308-ban hagyta jóvá. A rendet Boldog
Özséb alapította, aki 1252-ben
közösségbe gyűjtötte a Pilis
hegységben élő remetéket és
szabályzatot készített
számukra.
A
remeték közösségbe
szervezése és a remete Szent
Pálról elnevezett rend
alapítása
óta eltelt hétszázötven
év történéseiről, valamint a
hit
fontosságáról és a mai
társadalomban betöltött
szerepéről
Barnabás testvérrel, a
pálosszentkúti kolostor vezetőjével
beszélgettünk.
A rend
alapítása
óta eltelt hét és
félévszázad során,
csodákban bővelkedő nyugodt, és meglehetősen
hányatott
időszakok váltották egymást. Mi az,
amit feltétlenül érdemes
kiemelnünk ebből a hosszú
periódusból?
A
csodák sorát talán már az
alapításnál kezdhetjük. Isten
munkáját kell látnunk abban,
hogy Boldog Özséb, a kanonok egyszer csak
úgy határozott: leveti
gazdagságát és hatalmát,
és kivonul a rengetegbe vezekelni és
imádkozni. Komoly fordulatot hozott rendünk
életében az a
momentum is, amikor Nagy Lajos király tizenhat
márianosztrai pálost
Lengyelországba küldött, hogy kolostort
alapítsanak
Czestochowában. Csak évszázadokkal
később mutatkozott meg ennek
a bölcs előrelátásnak a
hasznossága, amikor a hazánkban komoly
szorongattatásnak kitett rend tagjai, ott,
Czestochowában éltek
tovább, hogy aztán a viharos időszak
elmúltával visszatérjenek,
és itthon is újra életre
keltsék az özsébi remete
szellemiséget.
A XVII.
századi
nagy francia fizikus és
vallásfilozófus, Blaise Pascal szerint: Csak
kétféle ember él.
Az egyik teljes szívvel szolgál az Istennek, a
másik teljes
szívből imádkozik hozzá, mert
még nem ismeri. Vajon melyikből
van több?
Az
állítás első felével
egyetértek, szerintem is kétféle ember
él. A második felét viszont
én úgy fogalmazom meg, hogy van, aki
gondolkodik, s van, aki nem. A hívő ember a
gondolkodók közé
tartozik, mivel épp a gondolkodás
segíti hozzá a hithez.
Töprengései során döbben
rá, tapasztalja meg a
természetfelettit. Mert ahol az értelem
úgymond kapitulál,
feladja, ott a természetfeletti még zavartalanul
működik az
emberben. Ugyanakkor a nem gondolkodók sem
egyformák. Vannak, akik
szándékosan zárják el
magukat a természetfelettitől, s inkább
a napjainkban divatos okkult dolgokban keresik a
magyarázatot. S
hiába csalódnak, önmagukat is becsapva
igyekeznek úgy tovább
adni ezeket a dolgokat, mintha számukra eredményt
hoztak volna.
Egyre
többet
hallani arról, hogy napjainkra
válságba került a hit, a
vallás. Legalábbis a keresztény. Mit
tehet a katolikus egyház, s azon belül a
pálos rend ennek a
folyamatnak a megállításért?
Amikor
Márianosztrára kerültem, feltettem a
kérdést a képviselőknek:
Hol vannak a hívek? Egyikük, egy idős asszony
megjegyezte: a
temetőben.
Igen.
Valahol most érik be annak a
népbutításnak a
gyümölcse, ami még
valamikor az ötvenes években kezdődött.
Nekem mégis az a
meggyőződésem, hogy az emberek előbb vagy utóbb
elkezdenek
gondolkodni és rádöbbennek arra, hogy
hit nélkül nem lehet élni.
A
biblikus teológiai szótár a hit
fogalmának
magyarázásánál egy
bizalomra épülő, biztonságot jelentő
személyes kapcsolatról
beszél. A szócikk írója
szerint hitünknek két alappillére van.
Az egyik a személyes kapcsolat, a másik pedig az
az értelmi
képesség, melynek révén az
ember képes eljutni a hithez. Ott van
valahol a baj, hogy az emberek nem akarnak eljutni a hithez.
Megragadnak, megrekednek egy bizonyos szinten. Mert nekik az
jó, az
kényelmes. A hitért ennél
jóval többet kell tenni. Ahogy hajdani
filozófiatanárom mondta: a
gyöngykagylóba is egy homokszem kerül
be. Ez a homokszem aztán akkora fájdalmat okoz a
puha
kagylótestnek, hogy az attól kezdve folyamatosan
könnyezik. És
ezekből a homokszemcsére rakódó
fájdalom vagy szenvedés szülte
könnycseppekből lesz idővel az igazgyöngy.
Tehát ezt a
homokszemet kellene valamilyen úton-módon
bejuttatni az emberek
gondolkodásába, hogy ott kialakulhasson az
igazgyöngy, vagyis a
hit. Ez minden keresztény ember, és a mi
feladatunk is, hogy Jézus
Krisztusról tanúságot tegyünk.
Egy
másik tanárom arra a
kérdésre, hogy Jézus miért
engedelmeskedett a mennyei Atyának, s miért
vállalta értünk a
kereszthalált, mindig azt válaszolta:
szeretetből. Jó lenne, ha
ez a feltétlen odaadás és szeretet
jellemezné és határozná meg
a mi életünket, az embertársaink
iránti viszonyunkat is. Hogy ne
azért kedveljünk valakit, mert ilyen vagy olyan,
mert jó, mert
szeretetre méltó, hanem, mert a szeretet a
legfontosabb dolog a
világon.
S
ha már két tanáromat
idéztem, hadd idézzek egy harmadikat is.
Nemes Ödön atya, amikor Budapesten
tanított bennünket, gyakran
mondta, hogy a mai emberek többségéből
kétfajta tapasztalat
hiányzik. Az egyik, hogy értékes
vagyok, mert a Jóisten sosem
teremt selejtet, a másik, hogy ingyen vagyok szeretve. Mert
a
Jóisten sosem azért szeret bennünket,
mert jók vagy különlegesek
vagyunk. Szeret minket: „Mert csak!…”
Nos, ha ez a két
tapasztalat megvan bennünk, máris
biztosítva van a lelki
egyensúlyunk és a lelki
békénk. És ezek birtokában
Jézus
Krisztusba is életreszólóan bele
tudunk kapaszkodni.
Közepe
táján járunk a nagyböjti
időszaknak,
amely húsvéttal, Jézus
feltámadásának
ünnepével ér véget.
Mi a jelentősége húsvétnak?
Jézus
tanításaiban világosan megmondta,
minden ember életében van
szenvedés, és minden ember meghal. De nemcsak
tanította, az
életével is ezt igazolta. Nem
véletlen, hogy a Nagyhét
szertartásai is erről szólnak. Ő mindezt
tudatosan vállalta. Ki
tudta mondani a mennyei Atyának: Legyen meg a Te akaratod!
Tanításai
sorában a legfontosabb azonban a
feltámadás. Jézus nemcsak
beszélt a feltámadásról,
hanem fel is támadt. Ezért az, hogy az
örök élet milyen helyet foglal el a
keresztény ember életében
épp a hitének a
bizonyítéka. Ha pedig hisz az
örök életben,
akkor korántsem mindegy, miként él,
miként cselekszik, mivel a
döntésein múlik, hogy
elveszíti, vagy megtartja az örök
életet.
Ha belekapaszkodunk a hitbe, Krisztus
tanításába, akkor biztosak
lehetünk abban, hogy minden egyes
szituációban a jó, a megfelelő
döntést hozzuk majd, mert az örök
élet a végső célunk. És
épp ebbe az örök életbe vetett
hitünk az, amitől minduntalan és
minden áron meg akarnak fosztani minket. Mert
tudják, tisztában
vannak vele, hogy a hit hiányában teljesen
mindegy lesz számunkra,
milyen döntéseket hozunk, hogyan
éljük le életünket. De ez csak
és kizárólag az ő céljuk. A
miénk: az örök élet.
|