Szalma
Valéria tálai, korsói
megkülönböztető
emblémát viselnek
A
gerencsér vagy göröncsér
régi szláv eredetű szó.
Jelentése:
fazekas. Maga a szakma nagyjából hat-nyolcezer
éves múltra tekint
vissza. Akkor jöttek rá őseink, hogy a
könnyen megmunkálható
agyagból számos praktikus tárgy,
elsősorban edény készíthető,
melyek kiégetve szinte elnyűhetetlenek.
Az ősi szakma
egyik mai művelője a
szegedi születésű, jelenleg
Jászszentlászlón élő
és alkotó
Szalma Valéria, akinek munkái két
egymást követő évben is
elnyerték a Magyar Kézműves Remek
kitüntető címet, melyet a
Kereskedelmi és Iparkamara alapított 2001-ben.
Mit jelent
ez a cím?
Azt,
hogy az elmúlt évhez viszonyítva nem
csökkent a munkám
színvonala. Sőt. Talán
némiképp javítanom is
sikerült rajta.
Ez a megállapítás nem tőlem
származik, hanem olyan emberektől,
akik elbírálják,
értékelik a magamfajta kézművesek
alkotásait.
Edényei
leginkább a népvándorlás
idejéből
fennmaradt régészeti leletekre
hasonlítanak. Olyan távolra
kellett visszanyúlnia?
Még
annál is távolabbra. Tárgyaim
készítésekor az Egyiptomból
és
Mezopotámiából
származó, ám
Európában jóval később
meghonosodó közép- és
későbronzkor formavilágát
és
díszítőmotívumait, illetve az
annál jóval fiatalabb,
úgynevezett bizánci stílust alkalmazom.
Az
ezerszáz éves magyar forma- és
motívumkincs kevésbé szép?
Nem erről van
szó. Eleve nem hiszem,
hogy a magyarság történelme a
honfoglalással kezdődött. Ez csak
egy kiragadott dátum. Számos
bizonyíték utal arra, hogy gyökerei
jóval korábbra nyúlnak vissza. S
nemcsak Ázsiában, hanem itt a
Kárpát-medencében is.
Másfelől az itt megforduló népek
kultúrái óhatatlanul
hatással voltak egymásra. És ez
már olyan
mélység, amelyből érdemes
meríteni. Fontos tisztáznom: én nem
másolom a hajdani kerámiákat, hanem
alapvető stílusjegyeiket
megőrizve újrateremtem őket, úgy, hogy a ma
embere számára is
használhatóak legyenek.
Melyik
a fontosabb
szempont: a praktikusság vagy
az esztétikum?
Mindkettő. A
tál, a korsó, a bögre, a
fűszertartó akkor felel meg igazán a
céljának, ha belesimul
használója tenyerébe. Mintha a keze
folytatása lenne. Sajnos a ma embere
összetéveszti a
praktikusságot a formatervezéssel.
Használati tárgyaink legtöbbje
nemhogy könnyítené, inkább
nehezíti életünket.
Minden
tárgynak
megvan a maga jól meghatározható
szerepe?
Mivel
én útálom a
korlátokat, másokat sem akarok
korlátozni. Bárki olyan célra
használhatja, amilyenre akarja. Ebben senkit se lehet
befolyásolni.
A
fazekasság
tanult szakmája vagy később
talált rá?
Végzettségemet
tekintve dísznövény-kertész
vagyok. Huszonhat éves voltam,
amikor találkoztam egy olyan emberrel, akinek a
régészkedés volt
a hobbija. Ez az ismeretség gyökeres fordulatot
hozott életembe.
Azt
már korábban is
sejtettem, éreztem, hogy valahogy többre vagyok
hivatott. De hogy
mire, azt sokáig nem sikerült
kitalálnom. A mi családunkban nem
helyeztek különösebb hangsúlyt az
iskoláztatásra. Anyám ugyan
gyakran mondogatta: pedálozzál csak,
kislányom. De ennél többet
nem tudott ajánlani.
Szóval,
az
említett ember volt az, aki révén
kezdtek beúszni az életembe
olyan dolgok, mint a régészet, a
történelem, a különböző
népek kultúrái, meg sok minden
más. Én meg csak
szívtam-szívtam
magamba a tudást, mint egy szivacs. Mint, aki
évezredeken át
szomjazott valamire, amit végre megtalált.
És elkezdtem agyagozni.
Attól kezdve az a fajta hétköznapi
élet, ami egy nő szinte
minden idejét kitölti nálam teljesen
háttérbe szorult. Minden
időmet az agyagozás kötötte le.
Valósággal fürödtem benne.
Azért
valaki
csak súgott a háttérből…
Hát
persze…
Akkoriban a Szegedi Tanárképző Főiskola
kerámiaműhelyét egy
Kiss János nevű oktató vezette, aki
Hódmezővásárhelyen tanulta
ki a fazekasság alapjait. Őt kértem meg,
segítsen továbblépnem.
Ha időnként elbizonytalanodtam, mindig azt mondta:
– Sose próbáld
elnyomni belülről fakadó ötleteidet,
inkább add át, oszd meg a
főiskolásokkal! Ettől erőre kaptam. Egy idő után
már
egyáltalán nem féltem megmutatni magam
a nyilvánosságnak.
Történt, hogy a zsombói
művelődési ház igazgatója (akkoriban
ott laktam) egyik május elsején szólt,
ha kedvem van, ingyen
árusíthatok a futballpálya mellett.
Kaptam a lehetőségen,
kimentem. És jöttek a vevők… A siker
újabb erőt adott.
Teltek
az évek, közben
három gyereket felneveltem, és ha lassan is, de
beérett a munkám
gyümölcse. Épp egy éve
jött az értesítés, hogy
kerámiáim
megnyerték a Magyar Kézműves Remek
kitüntető címet. Aztán újra
meghirdették a pályázatot,
és én újra jelentkeztem. És
másodszor is nyertem.
Sok
minden megváltozott
az eltelt másfél évtized alatt, csak
egyvalami nem: bár sokan
kérik, a mai napig csak akkor vagyok hajlandó
kiállításra,
vásárba engedni a tárgyaimat, ha
én is velük lehetek. Nélkülem
ugyanis megnémulnak. Ha viszont ott állok
közöttük, tőlem, vagy
inkább a belőlem áradó erőtől,
pontosan még nem tudom,
mindegyik újra élni kezd,
beszédessé válik.
Meggyőződésem,
hogy az alkotó keserves munkáját nem a
külvilág, hanem a munka,
az alkotás öröme ellentételezi.
Bár
magam jelöltem,
magam vájtam ki az utat, amelyen járok,
mégis fontosnak tartom,
hogy továbbadjam a megszerzett tudást. Volt, aki
megkérdezte: nem
félek attól, hogy
tanítványaim idővel túlnőnek rajtam,
jobbak,
sikeresebbek lesznek nálam? Mindig ugyanazt
válaszolom: nem félek.
Az én kerámiáim
életéhez én vagyok elengedhetetlen, a
tanítványaiméhoz viszont
rájuk van szükség. Olyan
rejtélyes
dolog ez, amit képtelenség szavakkal elmondani.
Ehhez agyagra van
szükség, hogy mindenki
számára világossá,
érthetővé váljon
a lényeg.
adalék:
A
gelencsér olyan kézműves, aki a
fazekastól eltérően nem használ
korongot. Tárgyait a puszta
kezével formázza, alakítja.
|