vissza






Beszélgetés Tempfli Józseffel, Nagyvárad nyolcvanegyedik püspökével

Bevett szokás a katolikus egyházban, hogy a hetvenötödik életévüket betöltő érsekek, püspökök maguk kérik nyugdíjaztatásukat. Folyamodványukat a területileg illetékes nunciushoz juttatják el véleményeztetésre. A kérelmek aztán a püspöki kongregációhoz kerülnek, onnan továbbítják valamennyit a pápához. Idén négy Kárpát-medencei magyar katolikus főpap – köztük a nagyváradi Tempfli József – is nyugdíjas korúvá vált. Az egri érsek és a nagyváradi püspök esetében a Szentatya úgy döntött: egy évvel, illetve meghatározatlan időre meghosszabbítja megbízatásukat.

Tempfli József, Nagyvárad sorrendben nyolcvanegyedik püspöke azoknak a német gazdálkodóknak a leszármazottja, akiket az 1700-as években, Baden-Württenberg tartományból telepítettek Nagykároly környékére a Károlyi grófok. Tempfliék később Szentjobbra kerültek, abba a községbe, melynek bencés kolostorában évszázadokon át őrizték államalapító nagy királyunk jobb kezét.
A hatgyermekes család legnagyobb gyermeke jókora vargabetűvel, a tanügyből került a papi pályára. Német származása miatt apját a második világháború után Oroszországba hurcolták, ahonnan már csak meghalni térhetett haza. A legnagyobb fiúra hárult a családról való gondoskodás feladata és felelőssége. Mivel özvegy édesanyja kuláklistára került, a frissen érettségizett fiatalembert egyetlen egyetemre sem vették fel. Akkoriban az egyedüli kiutat az orosztanári pálya jelentette a lehetőségeiktől megfosztott fiatalok számára. És a német származású Tempfli József részben otthon, részben Leningrádban (Szentpétervár) tökéletesen megtanulta Puskin és Gorkij nyelvét.

Hogyan lehetett a legsötétebb kommunista időkben valakiből orosztanár létére katolikus pap?
Azt már gimnazistaként, a szatmárnémeti jezsuitáknál eldöntöttem, hogy pap leszek. Elhatározásom orosztanárként csak tovább erősödött. Csakhogy ez nem volt ilyen egyszerű. Mivel nem járultak hozzá a Rómától való elszakadáshoz és egy úgynevezett nemzeti egyház létrehozásához, a partiumi, erdélyi papok többsége, köztük Márton Áron püspök is, akkoriban börtönben volt. A legendás főpapot 1955-ben kiengedték ugyan a börtönből, de a püspöki palotát nem hagyhatta el. Mindenesetre, amint meghallottam, hogy Márton Áron kiszabadult, azonnal jelentkeztem a gyulafehérvári teológiára, ám tanulmányaim elkezdése előtt megfelelő tudású orosztanárt kellett keresnem magam helyett

Augusztus 19-én a Bihar megyei (Partium) Szentjobbon Mercurius-szobrot avattak. Ő volt az a szerzetes, aki annak idején Székesfehérvárról Biharba menekítette államalapító nagy királyunk jobb kezét. Összefügg-e a szoboravatás azzal, hogy ön korábban Szentjobbon volt plébános?
Én amellett, hogy váradi püspök, szentjobbi apát is vagyok. Ezt a címet még püspökké való kinevezésem előtt kaptam. S bár egy püspöknek nincs miért megtartania egy apáti titulust, én ragaszkodtam hozzá. Elsősorban azért, mert csak így tudok eséllyel harcolni azokért a javakért, amelyek egykor az apátság tulajdonát képezték.
Nos, ez a Mercurius kezdetben királyi kincstárnok volt, akinek Szentjobbon (akkor még Berechis) volt birtoka. Máig nem pontosan tisztázott, hogyan került hozzá Szent István épen maradt jobb keze. Tény, hogy Mercurius faképnél hagyta a székesfehérvári királyi kincstárat és titokban magával hozta a Szent Jobbot bihari birtokára, ahol fából monostort épített az értékes ereklye számára, ő pedig belépett a bencés rendbe. A szomszédos Bihar várában nevelkedő Szent László, a nagy előd iránti tiszteletből, királlyá koronázása után kőkolostort építtetett az egyszerű famonostor helyén. Az 1526-as mohácsi vészt követően lerombolt kolostorból, az akkor még egyben lévő kart a dalmáciai Raguzába (ma Dubrovnik) menekítették, ahonnan két évszázaddal később Mária Terézia utasítására Bécsbe vitték. Ott választották el a gyűrűs kézfejet a kartól. A kettéválasztott Szent Jobb évszázadokig külön utakon járt. A gyűrűs kézfej végül a budapesti Szent István bazilikába, a csuklótól a könyökig tartó karrész pedig a bécsi Stephans dómba került, ahol szintén nagy becsben tartják, és díszes ereklyetartóban őrzik.
Tehát ez a Mercurius nevű bencés szerzetes volt az, akinek köszönhetően – a páratlan ereklye birtokában – ma úgy Budapesten, mint Bécsben méltóképpen megemlékezhetünk államalapító nagy és szent királyunkról. Ezért is döntöttem úgy, hogy emléket állítok neki. Legnagyobb örömömre a szobrot augusztus 19-én Erdő Péter bíboros-prímással, Budapest-Esztergom érsekével közösen avattuk fel.

Augusztus 26-án ön a bécsi Stephans dómban celebrált szentmisét, ott, ahol a Szent Jobb másik felét őrzik…
Két hete valóban Bécsben jártam a Szent István napi ünnepségen. Engem kértek fel ugyanis, hogy megtartsam a császárvárosban a hagyományos Szent István napi ünnepi szentmisét és prédikációt. Magyarországon augusztus 20-án emlékeznek meg nagy királyunkról, az osztrákok az augusztus 20-t követő szombaton. A terményáldással, népművészeti bemutatókkal tarkított bécsi ünnepségre az ausztriai magyarság mellett a Kárpát-medence minden tájáról ezrével érkeznek a magyar hívek. Idén a felvidékiek (Szlovákia) képviseltették legnagyobb számban magukat.

Bár az egyházmegye irányítása, az egykori egyházi birtokokért folytatott küzdelmek szinte minden idejét lekötik, ön mégis arról híres, hogy ajtaja mindig és bárki előtt nyitva áll…
Apám parasztember volt, de bölcsességben sok művelt emberen túltett. Munkaszeretetemet, hitemet nagyrészt neki köszönhetem. Iskolás koromban a nyári szünidő első három napján hagyta, hogy addig aludjak, ameddig jólesik. A negyedik napon azonban már hajnali ötkor felébresztett: Na, fiam, menjünk dolgozni! – szólt, és én máig hálás vagyok neki azért a munkaszeretetért és mély hitért, melyet belém nevelt. Ő mondta mindig: Fiam, halálunk után ráérünk majd pihenni. Az Isten azért adott fizikai és szellemi erőt, hogy a magunk és mások javára kamatoztassuk. Örökérvényű igazság ez. Ezért ma is azt tartom, hogy ameddig az embernek ereje van, köteles azt mások javára kamatoztatni. Ezzel a meggyőződéssel egyébként évekkel később újra találkoztam, amikor már orosztanárként felkértek egy szovjet közgazdász, bizonyos Makarik Követeléstan című művének magyarra fordítására. Nos, ez a rendkívül okos, és meggyőződésem szerint mélyen vallásos szakember többek között a következőket írta: „Mert fölöttünk áll az örök követelés, aki valamikor számon kéri tőlünk, ha a társadalom nem is teszi ezt, hogy mit tettünk a köz javára. Legyen az egyházi vagy világi közösség.”
Olyan bölcs megállapítás ez, amelyre már érdemes életet építeni.


vissza