„Különös
állatfaj vagytok ti, írók”,
veregette meg kedélyesen a vállam egy
régi iskolatársam, akivel az
ócskapiacon hozott össze a sorsom a minap.
Épp öreg barátomhoz,
írói pályám
egyengetőjéhez, Zakariás Dávidhoz
igyekeztem, közben kinéztem az
ócskapiacra is, hátha sikerül
felfedeznem valamilyen molyrágta, szúette,
rozsdamarta műkincset, mellyel megörvendeztethetem
régiségekért rajongó
páromat. Ócskaságot, nem egyet, ezret
is találtam, ám egyik sem tűnt igazán
asszonyboldogítónak.
Egykori pajtásom autót akart
vásárolni, melyet olcsón
felújíthat, aztán jókora
haszonnal továbbadhat, nagy bánatára
azonban, csak csupa agyonhajszolt, rozsdás roncsot
talált.
Szóval, folytatta
mondókáját, az a baj a mai
írókkal, hogy képtelenek
tudomásul venni a világ folyamatos
megújulását. Régi dolgokon
merengenek, melyek a fenét se érdeklik. Ahelyett,
hogy tableteket bűvölő gyerekekről, okostelefonokkal
kommunikáló és drága
öltönyökbe bújtatott,
búsás haszonnal kecsegtetető üzleteket
kötő fiatal titánokról
zengenének dicshimnuszokat. A ma emberét nem
érdeklik a múlt pancserei, az
örök vesztesek. Azoknak már rég
a feledés homályába kellett volna
veszniük. Jelenünk a sikerembereké, akik
bármihez nyúlnak, arannyá
változik kezük puszta
érintésétől.
Ekképpen oktatott harsány hangon, amikor hirtelen
megjelent az öreg Zakariás Dávid. Mintha
a földből pattant volna elő, ott állt
előttünk és rejtélyesen mosolygott a
szakállába.
– Hallottalak ám – bökte mellbe
meghökkent diáktársamat. – Ha
már ilyen járatosnak tartod magad a
világ dolgaiban, azt mondd meg nekem, te,
okostojás: ha egy kiló alma három lej,
a körte kilójáért pedig
ötöt kérnek, mennyibe kerül egy
kiló krumpli?
Szerepéből kiesett gyerekkori pajtásom elhűlve
meredt Zakariás Dávidra. Aztán
valahogy összeszedte magát, és
törni kezdte a fejét. Végül
restelkedve beismerte.
– Tudja az Ánti…
– Hát miért nem rántod elő
iPhone-od, iPad-ed, iPod touch-od, vagy a tableted, aztán
számolod ki szaporán? – vigyorgott
rá az öreg.
– Mert erre azok se tudnák a választ
– pislogott nagyképű iskolatársam.
– De meggyőződésem, hogy még maga sem,
öreg – kezdett színesedni a
képe kapóra jött
ötletétől.
– Ezúttal nagyot tévedtél,
komám – mosolygott rendületlenül
az idős Zakariás. – Én ugyanis tudom.
– Ugyan honnan tudná?… –
próbálta menteni a menthetőt haladó
gondolkodású volt pajtásom.
– Onnan, hogy megkérdezem. Hahaha! –
kacagott az öreg. – Látod,
ezért nincs szükségem nekem ilyen
haszontalan kütyükre. Odamegyek a termelőhöz
vagy kofához, aztán megkérdezem, mit
mennyiért adnak, s máris okos vagyok. Telefon
és tablet nélkül.
Mire befejezte, hajdani iskolatársam már messze
járt. Szaporán kapkodta lábait, mintha
kergették volna.
– Ideje nekünk is indulnunk – adta ki a
jelszót Zakariás Dávid. – A
nap rövid, a teendő viszont sok.
El is indultunk szép egyetértésben.
Lassan bandukoltunk az állatkert
irányába, hallgattuk a rigók
trillázó dalát, a
fészkükre hazatérő gerlék
turbékoló kacagását, a
cinegék és tengelicek kicsiny
torkából feltörő zengő
éneket, és az örökké
elégedetlen verebek
zsémbelését.
Az öreget zsenge ifjúkorom óta ismertem.
Akkoriban még délceg volt, vagy inkább
daliás, tűzzel, lelkesedéssel tele.
Akár sürgette az idő, akár nem, mindig
óriási léptekkel haladt,
hosszú haja szőke lobogóként
úszott utána. Ősztől tavaszig zöld
lódenkabátot viselt és
csokoládébarna kalapot, melyet tisztelete
és elismerése jeléül, minden
szembe jövő csinos lány és asszony előtt
megemelt. A magamfajta író, költő sosem
tudhatja, ki lesz a következő múzsája,
ezért minden szép nőt megsüvegelek,
magyarázta egyszer apámnak.
A bőséges választék dacára
évtizedekig egyetlen múzsája volt,
Imola, a székely tanítónő, akinek
származása sokáig rejtély
maradt. Akcentusa alapján egyesek udvarhelyinek,
mások háromszékinek
vélték. Csak halála után
derült ki, hogy a
Nyárádmentén született.
Rendkívüli szépsége
ellenére, Imola halk szavú, csendes,
és örökké mosolygó
lány volt. Amolyan igazi múzsának
való teremtés. Hosszú
éveken át nagy
egyetértésben, békében
és szeretetben éltek Zakariás
Dáviddal.
Csakhogy semmi sem tart örökké. Egy nap
tanítás közben
Imolából hirtelen elszállt az erő.
Orvul tört rá, minden előzetes
bejelentés nélkül. Egy ideig
kétségbeesetten kapaszkodott az asztal
szélében, végül lerogyott a
székre, és percekig úgy maradt.
– Semmi komoly, csak múló
rosszullét – nyugtatta mosolyogva a
megrémült gyerekeket, miután
magához tért.
Két hét múlva otthon újra
megismétlődött az elerőtlenedés, de
ezúttal kicsit tovább tartott, mint
először. A második rosszullétet kilenc
nappal később követte a harmadik, egy
hétre rá a negyedik.
Zakariás Dávid nem várt
tovább, orvoshoz vitte Imolát.
– A laboratóriumi vizsgálatok
eredményei egyértelműen előrehaladott
állapotú akut mieloid
leukémiára utalnak – tárta
szét kezeit a doktor.
– Még kimondani is rossz, hát
még megélni – jegyezte meg
elhaló hangon Zakariás Dávid.
– S mit lehet tenni ellene?...
– Minden tőlünk telhetőt megteszünk, de az
áttétek miatt nem sok reménnyel
biztathatom önöket –
közölte a doktor.
Imola másfél évig
küzdött a könyörtelen
kórral. Ezalatt Zakariás Dávid
egyetlen sort sem írt, egyfolytában
múzsája ágya mellett
őrködött. A temetésen magába
roskadva állt Imola fehér koporsója
mellett, mint akire rádőlt a kerítés.
Szinte hallani lehetett a fájdalom terhe alatt meghajlott
csontjai ropogását.
Lopva a mellettem baktató öregemberre
néztem. Hová tűnt daliás termete,
egykori délcegsége. A
múzsája halála óta eltelt
huszonöt év alatt teljesen megöregedett.
Egykor szőke haja megőszült, néhány
gyér tincs árván lengedezett ki kopott
kalapja alól. Léptei megkurtultak, meglassultak.
A megaláztatások,
csalódások a csinos nők
megsüvegeléséről is
leszoktatták.
– Aztán, hogy megy az írás?
– fordult felém váratlanul.
– Megyeget… – feleltem
kelletlenül. – Csak ne
ütköznék lépten-nyomon falakba.
Néha az az érzésem, a
kiadók csak azért vannak, hogy tönkre
tegyék az irodalmat. Semmi se jó nekik. Mindenre
fintorognak, fanyalognak, és mindenért az
olvasókat okolják.
– Ismerős… – bólogatott az
öreg Zakariás. – Tudod, annak
idején én is végigjártam a
ranglétra minden fokát, némelyiken a
szükségesnél jóval
tovább időztem.
Gimnazistaként egy irodalmi társaság
tagja lettem. Szfinx volt a neve. Tucatnyian lehettünk. Csupa
írni akaró, folyton az alkotás
lázában égő fiatalember. Szinte minden
időnket az irodalomnak szenteltük. Naphosszat
elüldögéltünk a
vasútállomással szemközti
cukrászda szeparéjában és
ontottuk a verseket, novellákat. Nem voltak azok eget
rengető írások. Jelenünkről
és a benne élő egyszerű,
hétköznapi emberekről szóltak. A
valóságról. Amikor
összejött egy tucatnyi elfogadható vers
és prózai mű, felkerekedtünk, hogy
Nagyvárad főutcáján a
nagyközönséggel is megosszuk
„remekműveinket”. Az üzletek
lépcsőiről előadott verseink, rövid
prózáink megosztották a
közvéleményt. Az alkalmilag
összeverődött hallgatóság
között voltak, akik elismerőleg tapsoltak,
mások fejcsóválva
odébb álltak. S bár a
tapsolók csak ritkán kerültek
többségbe, mi szentül hittük,
hogy rövid időn belül befutott és
közismert költők, írók
leszünk. Írtam hát szorgalmasan.
Akkoriban túl komolyan vettem magam. Azt hittem, az
írás legfőbb küldetésem,
feladatom. Egy nap borítékba raktam
tíz novellám kéziratát,
és elküldtem Bukarestbe, az egyetlen magyar nyelvű
könyvkiadónak. Pár nap múlva
visszaírtak: „A maga
írásaiból teljességgel
hiányzik a kommunista öntudat. A valódi
eszmék, a folyton fejlődő és
virágzó haza, valamint a párt
és a szocialista munkaverseny hőseinek
népszerűsítése helyett, a
dolgozó nép ellenségeit emeli
piedesztálra. Azt tanácsoljuk, hogy szereplőit a
jövőben a munkásosztály
soraiból válogassa, akkor talán mi is
érdemben foglalkozunk majd
írásaival.” Én azonban nem
tudtam olyasmivel szolgálni. Szereplőim mentesek voltak
mindenféle ideológiától.
Átlagos, hétköznapi emberek voltak.
Egyiket-másikat egészen a társadalom
szélére repítette a
jóléti centrifuga. Bárhogy is alakult
az életük, minden gondolatuk
mélyén valahol ott rejlett a mi sorsunk is.
Ám ahhoz, hogy ezt észrevegyék, az
embereknek meg kellett volna tanulniuk a sorok között
olvasni. Ami nem a jelenben játszódik, arra a ma
embere azt mondja: retro. Mert egész
életét az idő határozza meg. Az idő
múlására figyelmezteti
okosórája, telefonja,
számítógépe és
határidő naplója. Közben elfelejti, hogy
nem a történés időpontja
lényeges, hanem az üzenete. Az igazság
örök érvényű. Teljesen mindegy
mikor hangzott el. Száz, vagy ezer év
múlva éppúgy igazság marad,
mint amikor megfogalmazták.
A kudarc ellenére igyekeztem megőrizni a
tartásom, az erőm azonban egyre fogyott. Hiába
biztattak barátaim, hogy már közel a
siker, lassan reményem utolsó cseppjei is
elpárologtak.
Kezdő íróként sok
példaképem volt. Mindegyikben tetszett valami, de
én önmagam akartam lenni.
Egyéniség. Olyan, akit már az első
mondatáról felismernek, mert rajta
kívül senki sem tudja úgy fűzni a
szavakat. Az érvényesüléshez
azonban a szándék kevésnek bizonyult.
Segítségre, pártfogásra
lett volna szükségem. Ám
támogatás helyett csupa
elutasításban volt részem.
Két hónappal leszerelésem
után olyan mély lelki
válságba süllyedtem, hogy egyetlen sort
sem voltam képes leírni. Naphosszat
ültem az írógép előtt
és bambán meredtem a semmibe. Az
áldatlan helyzetnek egy váratlan fordulat vetett
véget.
Egyik reggel veszett csöngetésre
ébredtem. Mérgesen botorkáltam az
ajtóhoz, és kitártam.
Egyenruhás rendőr őrnagy állt a
küszöbön.
– Bemehetek? – kérdezte.
– Hogyne, jöjjön csak – intettem.
– Mindössze annyi időt adjon, kérem, hogy
magamra kapjak valamit. Addig üljön le –
mutattam az egyik fotelre.
– Felesleges átöltöznie
– legyintett. – Gyorsan
túlesünk az egészen.
– Hallgatom – rántottam a
vállamon, és leültem én is.
– Tudomásom szerint maga idén
nyáron szerelt le – kezdte.
– Így van – bólintottam.
– Méghozzá tartalékos
őrmesterként.
– Dicséretes – tekert elismerőleg a
nyakán –, s jelenleg hol dolgozik?
– Sehol. Írással foglalkozom.
– Miféle írással?
– Hát szépirodalommal: novella,
elbeszélés, regény, vers –
soroltam.
– Az nem számít munkának
– legyintett. – Bejelentett munkahelye van?
– Nincs – ráztam a fejem.
– Na idefigyeljen, maga a nép
vérén élősködő,
ingyenélő, egy egész hónapot kap
tőlem, hogy elhelyezkedjen. Akkor újra
eljövök, s ha itthon találom, bilincsbe
verve viszem el. És hat hónapra úgy
sittre vágom közveszélyes
munkakerülésért, hogy csak
úgy nyekken! Értve vagyok?!
– Értve – bólintottam.
– Hát akkor ehhez tartsa magát
– állt fel és döngő
léptekkel elvonult. Én meg csak álltam
az előszobában, és bámultam ki a
fejemből, mint annak idején Bálám
szamara.
Majd egy hónapon át, reggeltől estig
állást kerestem.
Eredménytelenül. Végül az
utolsó percben esztergályosként
sikerült elhelyezkednem egy szolgáltató
cégnél.
Eleinte nehezen ébredtem reggelente, a hirtelen
változás mégis használt:
helyrebillentette lelkem egyensúlyát. Egy
hónappal kenyérbeállásom
után ismét írni kezdtem.
Délelőtt dolgoztam, délután
és este írtam. Először csak
néhány karcolatot, glosszát,
aztán novellákat, és egy
regényt. Utóbbit már nem tudtam
befejezni, mert 1988-ban felolvasóestre hívtak
át Debrecenbe. Az előadás után az
Arany Bikában iszogattunk, mikor az eseményt
szervező író hirtelen nekem szegezte a
kérdést.
– Figyelj! Mi volna, ha itt maradnál?
– Ne hülyéskedj! – tiltakoztam.
– Azonnal kiadnának a románoknak, azok
meg felszólítás
nélkül főbe lőnének.
– De mi nem adnának vissza. Biztos
forrásból tudom – bizonygatta.
– Menjük el reggel a rendőrségre,
és kérdezzük meg. Az a biztos.
– Rendben – egyeztem bele. Reggel
nyitáskor már a rendőrségen voltunk.
– Tényleg nem akar visszamenni? –
kérdezte egy szigorú tekintetű hölgy.
– Ha lehet, inkább maradnék –
feleltem.
– Akkor töltse ki ezeket a
menedékkérő nyomtatványokat.
Szülei milyen nemzetiségűek?
– Magyarok – bámultam rá
értetlenül. – Ezt a nevem
alapján is kitalálhatta volna.
– Jó lesz, ha megjegyzi –
nézett rám szúrós
tekintettel –, mi sosem találgatunk.
– Megértettem – bólintottam.
– Akkor lásson hozzá
szaporán, és töltse ki a
papírokat.
Egy hétig a hontalanok kenyerét ettem az
Ifjúság utcai
óvodából
átalakított menekülttáborban.
Addigra ismerősöm beprotezsált egy üzemi
laphoz. Újságíró lettem,
ráadásként egy csinos
garzonlakást is kaptam.
Három évig írtam, szerkesztettem a
lapot, közben saját dolgaim útjait is
szépen egyengettem. A negyedik évben csődbe ment
a cég, megint utcára kerültem.
Mivel bőven volt időm, összeszedtem
írásaimat, és sorra
végiglátogattam a városban
működő kiadókat. Szabályosan
házaltam. Sok helyen szóba sem álltak
velem. Ha mégis beengedtek, a kiadóvezetők
épp csak belelapoztak a kéziratomba,
megcsóválták a fejüket, s
már adták is vissza. Annyi
fáradtságot sem vettek, hogy egyetlen oldalon
végigfussanak tekintetükkel.
– Az olvasókat manapság nem
érdeklik az ilyen történetek –
tárták szét a kezeiket. –
Felgyorsult világunkban az emberek izgalomra, erőszakra,
kalandra, erotikára, elsősorban sikerre és
hírnévre éhesek. Csupa olyan dologra,
amiket csak hallomásból ismernek, mert
időhiány miatt nem nyílik alkalmuk
személyes kipróbálásukra.
Ha már a valóságban nem lehettek
részesei, legalább olvasmányaik
révén szeretnék megélni a
felsorolt élményeket –
zárták le a beszélgetést,
és tárták ki előttem az
ajtót.
A kilencvenes évek végén
végre megjelent egy novelláskötetem, a
hanyagul szervezett terjesztés miatt azonban egyetlen
példány sem jutott túl a
városhatáron. Így
jóformán senki sem ismerte a nevem.
Tíz évvel a rendszerváltás
után hazatértem. Vettem egy kis házat
a hajdani Kálvária-domb mögötti
Sötétágban. És ott
folytattam, ahol odaát abbahagytam.
– S ma az egyik legnépszerűbb
íróként tartanak számon
– jegyeztem meg óvatosan.
– Túlságosan nagy árat
fizettem ezért a
népszerűségért –
sóhajtott akkorát az öreg, hogy a
falevelek is beleremegtek. – Sok keserűséget,
szenvedést és megaláztatást
kellett elviselnem.
A sajtó… Szinte havonta cikkeznek
rólam. Dicsérnek, magasztalnak, mintha
én fedeztem volna fel a spanyolviaszt. Pedig semmit se
fedeztem fel, csak kezdettől másként
néztem és láttam a világot,
mint a legtöbb ember, de ezt akkoriban senki sem
értette. Gúnyoltak, nevettek rajtam, mintha
valami őskövület lettem volna. Noha én
akkor is ugyanaz voltam,
aki ma is vagyok. Egyetlen bűnömül azt
tudták felróni, hogy nem voltam
hajlandó magamra ölteni egyenruhájukat.
Hírnév, népszerűség. Mik
ezek? Hatalmas terhek, melyeket élete
végéig kénytelen cipelni az, akire
rárakják.
Horatius írta egyik
költeményében: Exegi monumentum aere
pernnius. Magyarul valahogy így hangzik:
Ércnél maradandóbb emléket
alkottam.
Fiatalkoromban azt hittem, a népszerűség
és a hírnév is lehet
életcél, feladat. Valami nagyot,
maradandót, amolyan időálló dolgot
alkotni. Ma már tudom, a valódi cél
egészen más. Viszont azt
önmagának kell kitalálnia, kitűznie
minden embernek. Ebben senki nem tud segíteni,
bármilyen jó szándék
vezérelje is. Vannak utak, melyeket magányosan
kell megtennünk. Egy székely
hegymászó mondta ezt nekem évekkel
ezelőtt. Ma már nem él.
Felnőttem, s férfiként már nem
vágytam hírnévre,
halhatatlanságra. Legfeljebb némi rokonszenvre,
és egy csipetnyi elismerésre. Sajnos nem
tőlünk függ, mit kapunk, hanem a kortól,
amelyben élünk, és az emberektől, akik
körülvesznek minket. Minden az ő
ízlésük, az ő
hozzáértésük
függvénye.
Na Isten veled, fiam – köszönt el a
Rhédey kertnél. – Még van
egy kis elintéznivalóm a múzeumban.
Fájó érzéssel
öleltem meg az öreg Zakariás
Dávidot. Annyi megbeszélnivalónk lett
volna még. Néztem utána,
míg el nem tűnt a sétányt
szegélyező fák mögött. Ahogy
gondjaink terhe alatt görnyedő lelkünk is eltűnik
egyszer a földi létet követő nagy
ismeretlenben. Bármi várjon is ránk
odaát, az igazság örök
érvényű marad. Mert sajnos, mióta az
ember tudatára ébredt, az elismertség,
hírnév úgy viszonyul a
tehetséghez és a tudáshoz,
miként a krumpli ára az
almáéhoz és a
körtééhez.
|