 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
|
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
|
A Nagy-Hagymás-hegységben,
közel az Olt forrásához, a Kovács
Péter-tetőnek nevezett magaslat közepén áll
egy kis fatemplom. Nem tudni, kik, mikor és milyen céllal
építették. Ott van. Ott volt már az első
és második világháború idején
is, s bár a fegyverropogás a környék
csendjét is messze űzte akkortájt, Isten
házát soha egyetlen találat nem érte.
Még a villámok se bántják, pedig
villámhárítója sincsen. Talán Isten
közelsége, talán a földből
kiáramló különös erő miatt, a gonosz,
ártó szándékok mindig messze
elkerülték a kis fatemplomot. Legalábbis a
környékbeliek így magyarázzák.
Szerettem odajárni. Szerettem a templomból
áradó nyugalmat, a csendet, melyet éveken
át nem zavart meg semmi.
Egy alkalommal, különös öregemberrel találkoztam a templomnál. Ott ült a szakállas vénember a templomtornác lépcsőjén. Háta hajlott volt, ruhája kopott, de szemében valami különös fény ragyogott. – Haragszol rám, ugye? Félsz, hogy megfosztalak a nyugalomtól, amit ez a hely jelent számodra? – kérdezte mély, dörmögő, mégis szép zengésű hangon. Válaszolni sem volt időm, máris folytatta. – Mit gondolsz, mitől ilyen különös ez a hely? Nem, nem csak a templom okozza… Annak is szerepe van benne, de a legfőbb okot magadban találod. Már amennyiben érdekel és keresed. A jó, ha útjára engeded, mindig legyőzi a rosszat, ahogyan egyetlen mécses fénye is legyőzi a sötétséget. Mert a fény is oda világít, ahová irányítod. Igyekezz hát, hogy lelked is mindig tiszta mécses legyen, amilyennek Isten, akihez ide feljársz megteremtette. Akkor az Ő erejét, jóságát, szeretetét is magadénak tudhatod, bárhová, bárkire rásugározhatod. Persze nehéz ezt felfogni, tudom – tette hozzá kis szünet után –, pedig ebben rejlik a nagy titok. – Miféle titok? – buggyant ki belőlem a kérdés. – Hát a teremtésé – izzott fel a bozontos szakállú öreg tekintete. – Tekints csak körül, minden itt van a szemed előtt, mégse látod? – mutatott körbe göcsörtös botjával. Önkéntelenül is körülnéztem. Szemeim végigpásztázták a jókora tisztást, a fenyvessel borított hegyoldalakat, a Hargitát, a távoli Radnai-havasok csúcsait, Tarkő csupasz bérceit, ám mire tekintetem visszaért a templom lépcsőjére, már nem volt ott senki. Benéztem a templomba, majd futva megkerültem, de az öreget nem találtam. Egyszerűen eltűnt. Mintha ott se lett volna. Táborhelyünkre visszatérve elmeséltem barátaimnak élményemet. – Biztosan álmodtad – vélte egyikük. – Dehogy álmodtam, hisz amikor a templomhoz értem, már ott volt – próbáltam bizonygatni. Hiába. Este, mikor Lecsenka Jóska bácsihoz felmentünk tejért, neki is elmondtam a furcsa öreggel történt találkozásomat. – Nocsak – dörmögte halkan az öreg –, tán mondott is valamit? – Persze – kaptam a szón –, beszélt a fényről, a mécsesről, meg a bennünk lakozó jóról és rosszról. – Tekintsd ajándéknak jelenését, és igyekezz megfogadni a tanácsát. Most még nem nagyon érted, de rendre, apránként megfejted majd minden szavát. Addig elég, ha észben tartod, amit a fényről mondott. Egyébként Apó a neve, legalábbis mi, errefelé így nevezzük – mormogta inkább magának Jóska bácsi, aztán mintha ott se lettem volna, megigazította a tejjel teli nagy fazekat a tűzhelyen, az ajtó mellett felhalmozott farakáshoz ballagott, és néhány darabot rávetett a parázsra. A vörös lángnyelvek mohón kaptak bele a száraz bükkhasábokba. Többé nem esett szó a furcsa öregről, nem is láttam. Pedig még sokszor felmentem a magányos fatemplomhoz. Reménykedtem, hátha ott lesz a szakállas vénember. De nem volt. Csak a szél muzsikált a templomtető zsindelyei szélén. Néha most is magam előtt látom. Hallom jó szándékú, dörmögő hangját. S bár az eltelt évek alatt valamivel bölcsebb lettem, még mindig nem egészen világos minden szava, csak a lényéből áradó jóságot érzem azóta is, folyamatosan. |
|
|
