Magas, enyhén hajlott hátú, hatvanas éveiben járó férfiú volt Kétméteres. Gyermekkoromban velünk átellenben lakott a Szent János utcában. Bár apja, anyja román volt, születésekor Bulzán Jánosként anyakönyvezték, a Csucsával szomszédos Feketetón. Akkoriban háború dúlt a világban, de Erdélyben még a magyarok voltak az urak, akik bár igyekeztek leplezni, lelkük mélyén mégis egyre nyugtalanabbul figyelték az öreg kontinensen folyó titkos készülődést. A háború végén aztán kiderült: félelmeik, aggodalmaik nem voltak alaptalanok. A győztes nagyhatalmak, mint az éhes kutyák a koncot, úgy szaggatták darabokra Magyarországot, s osztották szét a monarchia népei között. Északon a szlovákok, ukránok, nyugaton az osztrákok, délen a szlovének, horvátok, szerbek, Erdélyben a románok kerekedtek felül. S aztán már hiába jöttek újabb fordulatok, a magyarok soha többé nem lehettek urak.
Bulzán bácsi a második világháború után költözött a miénkkel szemközti házba. Akkor már öreg volt, nyugdíjasként vágott neki a városi létnek. A Kétméteres nevet apám ragasztotta rá, aki szinte minden ismerőse számára kitalált egy-egy találó ragadványnevet. Az öreg vélhetően legénykorában is legfeljebb száznyolcvanöt centi magas lehetett, hajlott háttal pedig a száznyolcvanat se nagyon érte el, de akire apám egyszer rárakta a keresztvizet, arról többé a halál se mosta le.
Olyan hat-hétéves forma voltam, amikor egyszer megszólított az ablakából: – Kisfiú, gyere csak ide. Hangja tiszta csengésű volt, de halk, hirtelen nem is tudtam, merről jött. Először hátranéztem, aztán jobbra, majd balra, talán még felfelé is, mire végül az ablakára esett a tekintetem. Ott állt az öreg és mosolygott. Készségesen odaszaladtam, elvégre látásból ismertem.
– Hoznál nekem egy doboz cigarettát a trafikból? – kérdezte tökéletes magyarsággal.
– Hogyne – válaszoltam készségesen. – Milyen cigarettát tetszik szívni?
– Nacionálét – mondta, és a kezembe nyomott két lej tizenöt banit. – A cigaretta egy lej tizenötbe kerül, a másik lej a tiéd, a fáradozásodért. Vegyél cukorkát vagy fagylaltot rajta – tette hozzá.
Egy egész lej! – dörömbölte a szívem az örömtől. Egy egész lejt kereshetek nem egészen öt perc alatt. Egy lejért akkoriban két fagylaltot, vagy két málnaszörpöt adtak, de ennyibe került két és fél perec vagy négy kifli is. Mindezt már száguldás közben számítottam ki, ugyanis jóformán be sem fejezte mondandóját az öreg, én máris a nyakam közé kaptam a lábam, és uzsgyi!… Emil Zátopek, a kor híres hosszútávfutó bajnoka valószínűleg a nyomomba sem ért volna. Úgy futottam, hogy lábaim szinte alig érték a földet. Nem is futottam, inkább szálltam, repültem, úsztam a levegőben. Három perccel később már át is adtam a doboz Nacionálét Bulzán bácsinak.
Attól kezdve többnyire az utcán játszottam. Néha lopva átsandítottam a szemközti házra, de Bulzán bácsi ablakán délelőttönként általában le volt engedve a redőny. Ebéd után az öreg ledőlt szunyókálni, három óra körül aztán felkelt, kitárta az ablakot, kikönyökölt, s már szólt is…
– Hová szokott küldeni Kétméteres? – kérdezte egy alkalommal apám.
– Cigarettáért – válaszoltam. – Mindennap egy doboz Nacionálét veszek neki a trafikban, ő meg jutalmul ad egy lejt… Tán neheztelsz érte? – faggattam óvatosan. Tudtam, nem különösebben kedveli a románokat.
– Nem neheztelek – mondta apám –, nyugodtan hozhatsz neki cigarettát ezután is. Elvégre becsületes, jóravaló ember. Bíró volt… – tette hozzá.
– Bíró? – tátottam el a szám. – Hol volt bíró?
– Valahol Csucsa mellett. De a háború után menesztették – válaszolta apám, és másra fordította a szót.
A menesztés okáról ugyan nem esett szó, mindenesetre attól kezdve egészen más szemmel néztem Bulzán bácsira. Addig mindössze egyetlen bíróról hallottam, a kolozsváriról, aki egy alkalommal Mátyás királyunkat megvesszőztette, amiért nem jeleskedett eléggé a fahordásban. Sejtettem, hogy bírónak lenni régen nagy tisztesség lehetett, olyan polgármesterféle…
A következő nyáron az első osztály sikeres abszolválásának örömére anyámék úgy döntöttek: táborba küldenek. Jókora bőrönddel egyetemben felraktak a vonatra, és irány: Feketetó. Nem mondhatom, hogy különösképp lelkesedtem a táborozásért, de mindig engedelmes gyerek voltam, hát mentem… Megérkeztünk a helyszínre, felvontuk a tábori zászlót, elfoglaltuk a helyi iskola tantermeiben sorakozó ágyakat, és igyekeztünk felülkerekedni honvágyunkon, szomorúságunkon. Két nap múlva már eszünkbe se jutott az otthon. Éltük a tábori életet: nagyokat fürödtünk, kirándultunk, futkároztunk, néha hazafias énekeket zengtünk, olyan: „Mint a mókus fenn a fán…” féléket. Egy alkalommal fociztunk. Mindig szerettem kergetni a labdát. A futballpálya szélén négy vagy öt fekete bivaly rágcsálta méla közönnyel a száraz füvet, amikor egy magasból érkező labdát kapásból úgy rúgtam tovább, hogy homlokon találta az egyik bivalyt. A robusztus állat lustán felpillantott, rám nézett, fújt egy nagyot, talán még lángot is lövellt az orrlyukán, leszegte a fejét, aztán már lódult is… Egyenesen felém. Nem sokat tétováztam, a következő pillanatban már nyargaltam is. A nagy barom meg utánam. Csak futottam s futottam, egyre kétségbeesettebben, mint aki tudja, az életéért fut. A fekete húshegy meg végig kitartóan a nyomomban… Kezdtem kimerülni, egyre elkeseredettebben kapkodtam levegő után, amikor hirtelen elfogyott a talpam alól a talaj, s mielőtt bármit is tehettem volna, nyakig elmerültem egy méretes trágyagödör híg tartalmában. A bivaly hatalmasat fékezett, sikerült időben megállnia. Nyilván meglephette a nem várt fordulat, mert sokáig állt a gödör szélén, s szuszogva bámult. Én meg a bűzös trágyaléből pislogtam vissza rá. Végül elunta a várakozást, dühösen elbőgte magát, néhányszor megkaparta a földet, aztán sarkon fordult, és visszaballagott a pálya szélén legelésző társaihoz. Nagy nehezen kikászálódtam a gödörből, lementem a falu alatt csörgedező Sebes-Körösre és ruhástól belebújtam. Talán egy óra hosszat csücsültem a jéghideg vízben. Később szappannal többször átmostam a ruháimat, magamat is, ám minden alaposságom dacára, a trágyagödör szagát egy hét múlva is érezni lehetett rajtam.
– Mi történt veled? Úgy bűzlesz, mint egy konda disznó – jegyezte meg egy alkalommal az egyik nevelőtanár.
– Beleestem egy trágyagödörbe – válaszoltam.
– Vagy úgy… – mormogta –, még jó, hogy nem fulladtál bele…
Észre se vettük, és elröpült a két hét, véget ért a táborozás, mi pedig hazatértünk. Közben egészen megfeledkeztem Kétméteresről, ő viszont nagyon is az emlékezetében tartott.
– Kisfiú! – szólított meg már másnap, mikor épp Hámosék Jóska fiához igyekeztem vadonatúj labdámmal.
– Igen – fordultam vissza.
– Hoznál nekem egy csomag cigarettát? – kérdezte.
– Hogyne, szívesen – válaszoltam. – Tetszik vigyázni a labdámra, amíg visszaérek? – adtam kezébe a vadonatúj lasztit.
– Természetesen. Nagyon szép labda. Pontosan olyan, mint az igazi futballistáké.
– Hát persze – adtam az okosat – eredeti ötös laszti, ilyennel játszanak a meccseken – tettem hozzá, a következő pillanatban azonban már szélsebesen nyargaltam…
Ezúttal is három percig tartott az út, átadtam a cigarettát, megkaptam a labdát, épp indultam volna, de Bulzán bácsi még nem végzett.
– Nem láttalak az elmúlt napokban, tán beteg voltál? – kérdezte.
– Táborban voltam – vágtam ki büszkén.
– Nocsak… Az jó dolog lehetett – bólogatott az öreg. – Aztán merre volt az a tábor?
– Feketetón, Csucsa mellett – válaszoltam türelmetlenül –, de most mennem kell…
– Feketetón?… – kapta fel a fejét az öreg. – Aztán milyen az a Feketetó? – folytatta a kérdezést, közben fürkészőn nézett a szemembe.
– Hosszú. Legalább négy kilométer hosszú… – vontam meg a vállam.
– És szép?
– Olyan, mint minden falu. Van sok régi háza, többnyire a hegyoldalban, de van sok új is… Egyik temploma fából épült, a másik kőből… De most már tényleg mennem kell – próbáltam lezárni a beszélgetést.
– Csak azért kérdeztem, mert magam is feketetói vagyok – mondta. – Most viszont tényleg eredj, ne várakoztasd meg a barátod – intett búcsúzóul.
– Tudom már, hol volt bíró Bulzán bácsi – újságoltam este, vacsora közben a szüleimnek.
– Hol? – kérdezték szinte egyszerre.
– Hát Feketetón, ahol a táborban voltam…
– Tényleg. Most, hogy említetted, beugrott – mondta apám. – Hosszú, egyutcás falu – engedte feltörni emlékeit. – Ma már szinte csak románok lakják, de az öreg idejében még sok magyar család élt ott. Egészen az oroszok bejöveteléig. Attól kezdve minden megváltozott Feketetón – tette hozzá, s legyintett. – Századunk ott ásta be magát a falu alsó végében. A Köröstől egészen fel a hegytetőig. Távírdászaink a faluházán rendezkedtek be. Kétméteres ajánlotta fel, ő volt akkor a falu legfőbb elöljárója.
Aztán egy reggel jött a hír: az oroszok elérték Csucsát. Először úgy volt, Feketetón várjuk be őket. Később mégis azt üzente a parancsnokság, szedjük össze mindenünket, amilyen gyorsan csak tudjuk, és azonnal vonuljunk vissza, a Királyhágó innenső oldalára. Elbúcsúztunk hát Kétméterestől, és elindultunk. A többit már egy csucsai ember mesélte el, négy évvel később a piacon…
Szóval, bejöttek az oroszok, de nem egyedül. Velük voltak a románok is, akik augusztus vége felé álltak át az ő oldalukra. A katonákkal együtt egy komiszár is érkezett, akit állítólag Bukarestből neveztek ki. Zavaros tekintetű, fekete ember volt az a komiszár, valahonnan Olténiából szalajthatták. Barna bőrkabátot viselt, az oldalán hatalmas fanyelű pisztoly lógott. Alig szállt ki a sáros fekete autóból, amivel érkezett, máris parancsolgatni kezdett.
– Te, Bulzán gyűjtsd össze a népet, és mondd meg nekik, hogy elhoztuk a békét és az egyenlőséget – utasította Kétméterest. – Ám mint mindennek a világon, a békének és az egyenlőségnek is ára van. Ezután mindenki a pártnak köteles engedelmeskedni. A Román Kommunista Pártnak, melyet egyedül én képviselek itt, Feketetón. Aki ellenszegül a parancsomnak, azt szó nélkül lelövöm – csapott a pisztolytáskájára a fekete ember – Értve vagyok, Bulzán? – kiabálta.
– Megértettem, uram – válaszolta csendesen Kétméteres.
– Mi az, hogy uram? – horkant fel a komiszár, mintha ló rúgta volna meg. – Az anyád keservét, te, égimeszelő, ne merészelj engem, még egyszer leuramozni, mert menten lelőlek. Mától fogva itt mindenki elvtárs! Felfogta az a kisméretű agyad? Elv-társ! Értetted? Elv-társ! Vége a horthysta, kapitalista maszlagnak. Mostantól Feketetó ismét Romániához tartozik. Keresd hát gyorsan elő a román zászlót és tűzd ki szaporán a faluház homlokzatára, hogy a parasztjaid is tudják: megszűnt a magyarvilág, újra a románok az urak Erdélyben. Világos voltam? – üvöltötte magából kikelve a bőrkabátos.
– Hadd, mondjak most én is valamit, elvtárs… – kezdte vészjósló hangon Kétméteres. Eddig is jól elvoltunk nélkületek, ezután is elleszünk. Sosem volt köztünk kommunista, remélem ezután se lesz. Ami pedig a zászlót illeti, elvtárs… Ez a falu egyelőre hivatalosan még Magyarországhoz tartozik, tehát semmiféle román zászlót nem tűzök ki a faluházára. Majd csak akkor, ha erről hivatalos tájékoztatást kapok az illetékesektől. Addig viszont ne üvöltözz itt nekem, mert pisztolyostól együtt foglak, és belehajítalak a Körösbe – tette hozzá bömbölve Kétméteres.
– Mi vagy te, Bulzán? Román, vagy valami magyarbérenc? – sziszegte a komiszár összeszűkülő szemmel. – Ne félj, gondom lesz rád…
Ezt azonban már nem tudta befejezni, mert Kétméteres vállon ragadta, kitárta a sáros autó ajtaját, és bevágta a sofőr mellé.
– Indíts! – kiáltott rá a megszeppent emberre. Nehogy egy perc múlva még itt lássalak!...
Már a hegy tején ült a nap, amikor fegyveres katonákkal teli, ponyvás teherautó állt meg a feketetói faluház előtt. A katonák betódultak az épületbe, közrefogták Kétméterest, s már vitték is. Egyenesen a kolozsvári népbíróságra, ahol lázításért és államellenes tevékenységért még aznap négy év kényszermunkára ítélték.
Büntetése letöltése után Bulzán János hazament Feketetóra, ám házában egy moldvai családot talált. Felkereste a falu kommunista első emberét, de az gúnyosan mosolyogva tárta szét karjait: – Látja, elvtárs, így jár, aki szembeszegül a népi hatalommal és saját fajtájával. Magának itt mindene megvolt, mégsem becsülte meg magát. Most menjen hát, ahová akar. Itt többé nemkívánatos személy.
Így került Kétméteres Nagyváradra, ahol velünk szemközt vásárolt egy lakrészt.
Szép kort megélt. Még tizenhét évesen is napi rendszerességgel hordtam neki a Nacionálét. Katonaidőmet töltöttem, amikor elment… Azóta valahányszor Feketetón visz át az utam, mindig lelassítok. Fürkészve nézem a házak ablakait, készen arra, hogy azonnal fékezzek és odafussak hozzá, amint meglátom intésre emelt karját. Tudom, elvenném a pénzt, s máris nyargalnék a trafikba cigarettáért. Csak az bánt, hogy ma már legalább hat percbe telne, mire visszaérnék. Az egy lejért vett cukorkát viszont ugyanolyan jóízűen szopogatnám, mint ötvenvalahány évvel ezelőtt tettem…