Ahogy az emberek jócselekedetei elavulnak idővel, úgy mennek feledésbe az utcák érdemei is. Legjobb példa erre szülővárosom, Nagyvárad Szent Jánosról elnevezett utcája. Aki kicsit is ismeri a „Pece-parti Párizs” történetét, tudja, hogy a múlt század elején, az utazók nepomuki illetőségű védőszentjéről elnevezett utcában olyan hírességek laktak hosszabb-rövidebb ideig, mint Ady Endre és Juhász Gyula. De ugyanott működött a Nagyváradi Napló szerkesztősége is. Az említettek mellett lakott ott még két neves férfiú, ám róluk valamilyen okból megfeledkeztek a krónikások. Egyiküknek Szabó Mihály, a másiknak Jerzsák István volt a becsületes neve. Mindketten ősi fuvarosdinasztia leszármazottai voltak. Könnyen rájuk is talált, aki kereste őket. Egyfelől a már messziről szembeötlő, hosszú deszkakerítésekről, másrészt az utcára kikúszó jellegzetes istállószagról.
Bár sosem kérdezték tőlük, valószínűleg mindkét fuvarosfeleség szívesebben lakott volna a környező tisztes úriházak valamelyikében. Ám azt ők is kénytelenek voltak belátni, hogy a lovakat és a fogatokat mégsem tarthatták az utcán. Azoknak istálló és tágas udvar kellett.
Sárosak voltak azok az udvarok, néha térdig tapodtak benne a nagy muraközi lovak, főleg egy-egy kiadós eső után. A célnak azonban így is tökéletesen megfeleltek. A fuvarozás pedig szépen jövedelmezett.
Szabóékról mindenki tudta, hogy tősgyökeres váradiak. Jerzsákék valahonnan Szabolcsból kerültek a városba, a 19 század második felében. S bár tótoknak vallották magukat, irigyeik számára örökre tirpákok maradtak.
Szabó Mihály köpcös, vállas férfi volt, elmúlt már negyven, mikor 1941 nyarán Magyarország hadba lépett. Nagy örömére két fiát még évek választották el a nagykorúságtól.
A karcsú, szőke és kékszemű Jerzsák István kevésbé volt szerencsés, épp abban az esztendőben töltötte a huszonötöt. Nem is feledkezett meg róla a magyar állam. Merthogy szavamat ne feledjem, akkortájt épp a magyarok voltak az urak Nagyváradon. A hadkötelesek sorsát intéző váll-laposok nyilván nem voltak tisztában a fiatalember származásával, bár az sem kizárt, hogy nem is érdekelte őket. Mindenesetre úgy elvitték, hogy soha többé nem került elő.
Már 1944-et írtak a naptárak, mikor egy késő májusi délelőtt hivatalos küldeménye érkezett Jerzsák Mariskának. Az ajánlott levélben az állt, hogy
a haza becsületét védő férjét széttépte egy gránát. Holttestét sajnos nem sikerült maradéktalanul összeszedni, mindazonáltal bátor cselekedete elismeréseként hősi halottnak tekinti a haza. Őt hadiözvegynek, egy szem fiúkat pedig hadiárvának minősítették. Nyilvántartásba vételükről a helyi hadigondozó bizottság intézkedik – derült ki a levélből.
Az özvegy kicsit még elidőzött a széken, melyre a postás távozása után lerogyott, aztán megtörölte a szemeit, magára öltötte egyetlen fekete ruháját, kézen fogta a hároméves Pötyit, és meg se állt a hadigondozó bizottságig.
– Aztán mivel bizonyítja, kegyed, hogy valóban Jerzsák István özvegye? – nézett rá jelentőségteljesen szemüvege fölött az egyik idős tiszt.
– Ezzel a levéllel és ezzel a gyerekkel, ni – mutatott Mariska a kis Pötyire. – A tiszt úr is láthassa, hogy kiköpött apja.
– Azt látom, hogy gyerek, de az bizony nincs a homlokára írva, ki fia-borja. Márpedig az ellátás csak akkor jár, ha kegyed hivatalos papírral igazolja, hogy házastársi viszonyban élt az elhunyttal.
Mariska sosem volt veszekedős fajta, de nem tartozott a félős asszonyok közé sem. Ha nem bántották, a légynek se ártott, ám ha valamivel kihozták a sodrából, úgy kitátotta a száját, hogy attól a városháza toronyórája is megállt ijedtében.
– Tán azzal gyanúsít a tiszt úr, hogy loptam ezt a levelet? – tört ki belőle a keserűség.
– Én semmivel se gyanúsítom, kegyedet – pödörte meg bajszát az idős hadfi –, viszont felszólítom, hogy velem itt ne rikoltozzék! Inkább fogja a fiát, és menjen haza a házassági anyakönyvi kivonatért. Ha igyekszik, még zárás előtt visszaérhet.
Mariska nem is szaporította tovább a szót, újfent kézen fogta ifjabb Jerzsák Istvánt és elviharzott. Félóra múlva lecsapta a tiszt elé a kért papirost.
A bizottság bejegyezte a szükséges adatokat, azzal a dolog le volt rendezve.
Bármekkora volt is a háború elszántsága, egy évnél tovább nem bírta. Az ínség sokkal kitartóbbnak bizonyult. Mire kikiáltották a népköztársaságot, Mariska rég felélte a két ló és a fogat árát, meg minden egyébét, amit sikerült pénzzé tennie. Mivel ételre, italra, ruhára, cipőre azután is szükségük volt, attól fogva eljárt mosni a módosabb házakhoz, de a padlósúrolástól sem riadt vissza, ha úgy hozta a helyzet. Csak a sárra nem sikerült megoldást találnia. Hiába szórta bele mázsaszám a fűmagot minden tavasszal, még az ötvenes évek végén is bokán felül merültek el a híg masszában, a kapun betévedő gyanútlan házalók.
Telt-múlt az idő, a kis Jerzsák Pötyi kijárta az iskolákat, s szép szál, szőke legénnyé cseperedett. Szakasztott az apja, futott könnyel tele Jerzsák Mariska szeme, valahányszor a fiára nézett, de a lányok is szívesen nyugtatták tekintetüket a kékszemű délceg ifjún.
Eredetileg ügyvédnek készült, érettségi után mégis úgy döntött, nem tanul tovább, inkább fuvaros apja nyomdokaiba lép. Vaskószikláson kitanulta a sofőrséget, sikeresen levizsgázott, s frissen szerzett jogosítványával a zsebében, egy építőipari cégnél helyezkedett el. Tíz éven át hordta billenőkocsijával a sódert a szentjánosi kavicsbányából a Váradon folyó nagyszabású állami építkezésekhez.
Úgy ismerte a várost, akár a tenyerét, néha mégis előfordult, hogy a panellakások alapjaiba szánt kavicsot merő „véletlenségből” a városszerte épülő családi házak valamelyikének udvarán borította le. Senki se tudta, hány fuvarral rövidítette meg az államot, talán még ő maga sem. Annak azonban gyorsan híre ment – bármilyen hihetetlenül hangzott is –, hogy soha senkitől nem fogadott el pénzt a leszállított kavicsért. Nem a magaméból adtam, maradt még a Körösben éppen elég – szabadkozott, valahányszor pénzt akartak a markába nyomni.
Sofőrködése negyedik évében járt, mikor az egyik szombat esti bálban megismerkedett Erzsivel, Besenyei Károly kályhásmester nagyobbik lányával, akinek a kegyeiért minden hétvégén bicskát rántottak a váradi iparos legények. Szép volt Erzsi, akár a festett kép, arca kedves, termete arányos, mintha egyenesen Jerzsák Pötyi kedvéért teremtette volna a Jóisten. Táncban is úgy összeillettek, hogy az egész terem tátott szájjal bámulta őket, mikor keringőzni kezdtek.
Attól fogva együtt jártak el szombatonként a bálba. A sárga irigység majd megette a hoppon maradt legényeket, de szólni egyikük se mert. Tudták, hogy akit ifjabb Jerzsák képen töröl, az nem a saját lábán hagyja el a báltermet.
Már túl voltak a tizedik közös bálon, mikor Erzsi elérkezettnek látta az időt, hogy bemutassa szüleinek szíve választottját. Tetszett Besenyeiéknek a szemrevaló legény, szakmájában se találtak semmi kifogásolnivalót, úgy hogy rögvest ki is tűzték a kézfogó napját.
A jól sikerült látogatáson felbuzdulva a fiatalok elhatározták, a következő hétvégén Pötyiéknél folytatják a vizitelést. Egyrészt, mert az ottani ház akkora, hogy abban akár három család is bőven elfér, másfelől nem akarták, hogy a leendő menyét mielőbb megismerni vágyó Mariska néni idő előtt elpusztuljon a nagy izgalomtól.
Elérkezett a látogatás napja. Előző éjjel jókora zivatar zúdult a városra. Jerzsákék udvarára is jutott belőle bőven. Csinos kis tó gyűlt össze a
bőséges égi áldásból az udvar közepén. Reggeltől késő délutánig abban fürdött a napfény, mintha egyenesen számára rendelték volna.
– Aztán csónakotok van-e? – kérdezte némi gúnnyal Erzsi, mikor este a kapun belépve hátrahőkölt a tengernyi víztől. – Én biza át nem gázolok rajta, nincs az a pénz…
– Nem kell ide csónak, szépséges virágszálam – tolta hátrébb kalapját Pötyi. Azzal ölbe kapta Erzsit, és úgy átvitte a vízen, hogy mire feleszmélkedett, már a túloldalon találta magát.
– Ez nagyon jól sikerült, kedves párom – ragyogott Erzsi szeme az örömtől –, de már most megmondom néked, hogy addig bizony nem megyek hozzád, míg kővel be nem temeted ezt a sártengert.
– Aztán miféle kőre gondoltál, szívemnek szép szerelme? – vette át a gúnyos hangot Pötyi. – Tán nyissak kőbányát a kedvedért? Mert ahhoz, hogy ezt a tengert betömjem, legalább egy hegynyi kőre lenne szükség.
– Valóban sok kő kell hozzá, de bányát azért mégse nyiss. Épp most szedik fel a műút régi macskaköveit, hogy aszfalttal terítsék be a helyüket. Az útépítőket nem lesz nehéz rávenned, hogy megrakják a billencsedet. Ha homokkal jól alá ágyazol, két, legfeljebb háromfuvarnyi kővel még a házfalat is beboríthatod. Aztán volt sár, nincs sár. Na áll az alku?
– Hogyne állna, egyetlenem. Éppenséggel erre magamtól is rájöhettem volna, de így, hogy a te édes fejedből pattant ki az ötlet, még jobb. Most már csak egy hozzáértő mester kéne, aki elmagyarázza, hogyan is fogjak hozzá az egészhez.
– Az útépítők abban is szívesen segítenek majd – vélekedett Erzsi, azzal mosolyogva lehuppant, mert akkorra Mariska néni elé értek.
– Gyere, kislányom, hadd öleljelek meg. Ha tudnád, milyen régóta spóroltam rá, hogy végre szemtől szembe lássalak. Annyit mesélt rólad Pötyi, hogy majd kilyukadt az oldalam az egyre növekvő kíváncsiságtól.
A Göncölszekér rúdja már lefelé fordult, mikor a fiatalok elbúcsúztak Mariska nénitől. Pötyi hazakísérte Erzsit, aztán sietett vissza édesanyjához, hogy még egyszer újratárgyalhassák a nagy eseményt.
A következő hétfőn elkezdődött a munka. Előbb egy tankként pöfögő, narancssárga földgyalu érkezett, hogy elsimítsa az udvart borító sarat. A sárra a Szabó testvérek fuvaroztak ingyen négy kocsi körösi homokot, miután kiderült, hogy Erzsi anyai ágon édes unokatestvérük. A gyalu a homokot is ügyesen szétterítette. Addigra az utolsó macskakő-szállítmány is megérkezett. Másnap délután tíz bőrkötényes útépítő ugrált le Pötyi dömperéről. Nagy elhatározással beléptek az udvarra, felmérték a helyzetet, és negyedóra múlva már úgy kopácsoltak, hogy öröm volt hallgatni. Mariska néni óránként jóféle szilvapálinkával járt körbe
közöttük, hogy felszítsa lankadó munkakedvüket. Harmadik délután az utolsó macskakő is a helyére került. Az útépítők megitták a maradék pálinkát, testvériesen elosztották egymás között a munkájukért kapott fizetséget, azzal elköszöntek. Amint becsukták maguk mögött a kaput, Mariska néni kihozott egy konyhaszéket, és leült a ház elé gyönyörködni a félkörívesen egymáshoz simuló macskakövekben.
Akkor is ott ült, mikor Pötyi hazaért a munkából.
– Na, mit szólsz hozzá, anyám? – kérdezte büszkén ifjabb Jerzsák.
– Álomszép, fiam. Apád biztosan sírva fakadna, ha látná – törölte meg a szemét köténye szélével Mariska néni. – Majdnem olyan, mint Szentendre főtere. Ezt onnan tudom, mivel ott voltunk nászúton apáddal. Nyugodjék békében!
– Majd szerzek néhány padot, két-három kandelábert, s akkor meglátod, egészen olyan lesz – simogatta meg anyja dologtól eres kezét Pötyi.
Egy verőfényes szeptember végi szombaton aztán összeházasodtak a fiatalok. A macskaköves udvarnál keresve se találtak volna alkalmasabb helyet a közel kétszáz vendég számára. Szombat délutántól vasárnap délig tartott a dáridó. A menyasszonytáncból befolyt pénz kétszeresen fedezte a kiadásokat.
Este a fiatalok becsomagolták a szükséges holmikat, aztán hétfő reggel vonatra ültek, hogy nászutasokként megismerkedjenek Székelyföld nevezetességeivel. Sokfelé jártak, sok szépet láttak, de ahogy ilyenkor lenni szokott, gyorsan elszálltak a gondtalan öröm napjai, hogy átadják helyüket a dolgos hétköznapoknak. A fiatalok csak este, a vacsoránál találkoztak egymással és Mariska nénivel. Fáradtak voltak, jártányi erejük is alig volt, de a szeretet mindig ott ragyogott a tekintetükben.
Erzsi már félidős várandós volt, mikor egyik vasárnap délelőtt, hóna alatt hófehér márványmacskával állított haza Pötyi.
– Hát ezt a kőmacskát meg honnan szerezted? – csapta össze a kezeit Mariska néni.
– Az ócskapiacon vettem fillérekért – kacsintott jelentőségteljesen Pötyi.
– Aztán mihez kezdjünk vele? Nem bálvány kell ide, fiam, hanem valódi macska. Olyan, amelyik egeret és patkányt fog.
– Azt is szerzek, anyám – ölelte magához Pötyi.
Be is tartotta ígéretét. Két héttel később kopott, foltozott zsákkal a vállán érkezett haza a munkából.
– Mit rejtegetsz abban a zsákban? – méregette gyanús tekintettel a fiát Mariska néni.
– Egér- és patkányfogót, anyám – fénylettek huncutul Pötyi szemei. – Pontosan olyat, amilyet óhajtottál. Azzal kinyitotta a zsákot, melyből egy nagy fehér kandúr ugrott elő vészes nyávogással.
– Jesszusom! – hőkölt hátra Mariska néni –, hisz ez akkora, akár egy birka.
– Épp ez a jó benne – emelte fel mutatóujját Pötyi. – Már a puszta látványától is hetedhét határba menekülnek portánkról az egerek és patkányok.
Erzsinek első látásra megtetszett a méretes macska. – Hívjuk Matyinak – javasolta.
– Miért épp Matyinak – kérdezte szinte egyszerre Mariska néni és Pötyi.
– Mert olyan „Matyis”, s mert hirtelen ez jutott eszembe – vonta meg a vállát Erzsi.
– Rendben. Legyen Matyi a neve – egyezett bele anya és fia.
Miután a kandúr dolgát ilyen alapossággal elintézték, megetették, aztán kerestek számára egy alkalmas helyet, majd nyugovóra tértek. Másnap Matyi meg is kezdte a szolgálatot. Egyetlen hét alatt a sajátjuk mellett, az összes szomszéd portáját megtisztította a rágcsálóktól.
Mire megszületett a legifjabb Jerzsák, a márványmacska is megkapta méltó helyét. A méternyi magas, faragott kőoszlop évtizedekig valamelyik tehetős váradi család sírját díszítette, a felszámolt Olaszi temetőben. A temetőrombolás idején valaki nyilván kiszemelhette magának, el is vonszolta temetőkapuig, hogy alkalmasint majd hazavigye. Pechére Pötyi észrevette, felrakta billenőkocsijára, hazavitte és a gang lépcsője mellé állította. Attól fogva a márványmacska a kőoszlopról követte tekintetével a távozó vagy érkező Matyit, valahányszor átvágott a macskakővel borított udvaron.
Teltek, múltak az évek, bizony sok víz lefolyt azóta a Körösön. Mariska néni rég kint nyugszik a város nagy temetőjében. Pötyiből és Erzsiből pedig fehérhajú bácsi és néni lett. Naphosszat elüldögélnek a gangon, onnan gyönyörködnek a macskaköves udvart színesítő virágágyásokban. Csak a faragott oszlopon nyugvó márványmacska nem változott, akiről Erzsi néni azt meséli unokáinak, hogy ő maga a könyörtelen idő. Egyeseknek puha talpával finom szarkalábakat rajzol a szeme köré, másoknak kieresztett körmeivel mély és fekete ráncokat karmol az arcára. Mindenkinek azt, amit érdemel, az alapján, ami a lelkében lakozik.