Jó húsz esztendeje éve pap ismerősöm mesélte, hogy Balánbánya környékén él egy öregember, aki karácsony táján sorra járja a vidék nélkülözőit, élelmet visz nekik, tüzelőt és játékot. Eleinte olyan ügyesen lopta oda ajándékait, hogy senkinek sem sikerült tetten érnie. Végül a véletlen segített kilétének kiderítésében.
Sokáig én is hiába kerestem. A faragott tornácú, zsindellyel fedett boronaház ajtaján rendszerint nagy, rozsdás lakat lógott, az öreget azonban sehol sem találtam. Aztán egy késő őszi délután végre sikerült rálelnem. Szakadozott ködmönében, szőrtelen kucsmájában épp fát vágott az erdőszélen. Láttam, meghökkent. Néhány pillanatig tétovázott, végül karjára akasztotta a fejszét és intett, hogy kövessem.
– Megérdemelné már az olajat – hunyorított felém a válla fölött, miközben kitartóan babrálta a rozsdás lakatot. Bent aztán asztalhoz ültünk. Az öreg előszedett két poharat, egy üveg köménymagos pálinkát, töltött, aztán leült velem szemben.
– Fontos dolog lehetett, amiért ilyen hosszú utat megtett – törte meg egy idő után a csendet.
– Valóban az – bólintottam.
– Attól függ, kinek mi a fontos – tartotta a tempót az öreg.
– Embere válogatja – adtam az okosat. – Nekem például most épp maga, bátyám – igyekeztem helyes mederbe terelni a szavakat.
– Miattam bizony, kár volt idáig fáradnia – folytatta rendületlenül az öreg.
– Majd kiderül a végén – válaszoltam jelentőségteljesen. – Maga, bátyám csak kezdje el, én közben meg majd figyelek – tettem hozzá.
Lassan, döcögősen indult a beszéd, ám egy idő után valahogy mégis beletalált a kerékvágásba. Ám a történet javarészét így is a csíkszentdomokosiaktól tudtam meg.
Ők mondták el, hogy bár születésekor az öreget Márton Ferencként anyakönyvezték, a környéken mindenki Ferenc Józsefként ismeri. Senki sem tudta, mikor és hogyan ragadt rá a monarchia hajdani császárának neve, csak arra emlékeztek, hogy már gyermekként így szólították. És azóta is, folyamatosan, immár nyolcvankét esztendeje.
A nagy, szürke szikla alatt lapuló házat még az apja építette, valamikor a századfordulón, amikor eljegyezte a csíkrákosi születésű Fazakas Ágnest, akivel előző esztendőben, a somlyói búcsúban hozta össze a sorsa, vagy inkább a teremtő Isten irányító kegyelme. Igyekezett is idősebb Márton Ferenc, hogy tudása mellett, Ágnes iránt érzett minden szeretetét is beleépítse a házba. S a vastag boronafalak megőrizték a szándékot. Ennyi idő után is békét, nyugalmat árasztanak. Még a kéményből felszálló füstnek is meleg, otthonszaga van.
A szülők halála után a ház Ferencre maradt, aki Gyergyóból hozott feleséget magának. Szorgos, szép asszonykájával és két fiúkkal évekig boldogan, gondtalan szeretetben éltek a szikla alatti házban, mígnem egy szörnyű tragédia véget vetett boldogságuknak. A tusnádfürdői vonatszerencsétlenségről – amelyben Ferenc József felesége és két fia életét vesztette – hónapokig cikkeztek az újságok. Néhány idős ember álmában időnként még ma is meg-megjelennek a szakadékba zuhant szerelvény mellé kiterített, a felismerhetetlenségig összeroncsolódott, véres tetemek.
A tragédia után Ferenc József sokáig nem mozdult ki a házából. Zárkózottá, magányossá vált, kerülte az embereket. Évekkel a gyász után is csak tett-vett, szöszmötölt a ház körül, senkihez sem szólt, mégcsak nem is köszönt.
Úgy tíz esztendővel családja elvesztése után történt, hogy egy környékbeli favágóra rádőlt a fa. A fiatalember társaival Egyeskő alatt döntötte a télirevalót, fent az erdőn. Valami miatt a fa nem arra dőlt, amerre kellett volna, s a favágónak már nem volt ideje elugrani. Amikor társai lefűrészelték róla a vastag törzset még élt. Vértől habos szája motyogott valamit, de már nem lehetett megérteni a szavát. Nyögött egyet, tekintete megakadt egy magányos falevélen, aztán nem mozdult többé… Mire leértek vele, már egészen megmerevedett. Két fiúgyermeke maradt árván.
És azon a karácsonyon megtörtént az első csoda. Az özvegynek Csíkszentdomokoson akadt dolga. Még pirkadat előtt befogta a lovat a szán elé, felültette, jól bebugyolálta a két fiút és nekivágtak a sötét útnak. Csak késő este tértek haza. Legnagyobb meglepetésükre a tornácon, végig a fal mellett legalább egy hónapra elegendő, apróra vágott tűzifa sorakozott. Az ajtó előtt fenyőillatú, vasalt talpú szánkó, rajta fából kifaragva takaros kis szekér, előtte két apró ökröcske, mellettük két ficánkoló paripa. Annyira élethű mindegyik, hogy az ember szinte várta, mikor nyerítik el magukat a paripák, s bőgnek egy keserveset az ökrök. A szán mellett tele átalvető, benne sonka, kolbász, frissen sült kenyér és kalács.
Ugyan kitől származhat ez a jótétemény? – törte a fejét a fiatalasszony, de sehogyan sem talált választ. Néhány nappal később egy másik özvegy is hasonló esetről számolt be. Karácsonyig még négy helyen bukkant fel a rejtélyes Mikulás.
Megindult a szóbeszéd. A környékbeliek mindenkit számbavettek, végül kisütötték: egyedül Ferenc József tehette. Ezt látszott alátámasztani a fából készült állatkák finom mívű faragása is. A hozzáértő számára a véső kezelése sok mindent elárul a mesterről. De mindez csak feltételezés volt, a rejtélyes esetek pedig egyre sokasodtak. A jótékonykodó Mikulás kilétére azonban még sokáig nem derült fény.
Úgy hat-hét éve, a Balánbányán dolgozó domokosiak egyike kérdezni akart valamit az öregtől. Ferenc Józsefet azonban nem találta otthon. Ajtaján ott lógott a nagy, rozsdás lakat. Már épp indulni készült a domokosi férfi, amikor egy belső sugallatra belesett az ablakon. Legnagyobb meglepetésére a szoba asztalán ott sorakoztak a míves faragású ökrök, paripák. Szekérből is legalább hatot számolt össze. Amint hazaért, rögvest elhíresztelte ismerősei körében a látottakat.
Annak az évnek a Szentestéjén Ferenc József már épp lefekvéshez készült, amikor kívülről valaki erősen megdöngette a házajtót. Az öreg leakasztotta az asztal fölött lógó lámpát, az ajtóhoz csoszogott és szélesre tárta. Legalább húsz behavazott kucsmájú, kendőjű környékbeli férfi és asszony toporgott a térdig érő, frissen esett hóban. S ahogy ott állt az öreg, némán a meglepetéstől, egyszer csak a kendősök köréből felcsendült az ősi dal: „Eljövénk e házhoz, hogy hírt adjunk róla, aki megszületék barmoknak jászlába…” Nőtt, terebélyesedett az ének, mintha már az erdő fái is énekeltek volna. Ferenc József pedig csak állt néma meghatódottsággal az ajtóban. S ahogy ott állt, szemei sarkában megjelent két apró, csillogó könnycsepp. Duzzadtak, nőttek a fénylő cseppek, végül elindultak lefelé a mély barázdáktól szabdalt arcon…
Azóta minden esztendő Szentestéjén felkerekednek a környékbeliek, hogy köszöntsék és megajándékozzák titokzatos jótevőjüket, a havasi Mikulást. Mert karácsonykor mindenki ajándékozni akar. Ezt a szándékot kellene kiterjesztenünk az év minden napjára, hogy legyen mindig ajándékozásra kész emberségünk másokkal szemben: tiszteletben, becsületes munkában, az emberi hibákon való felülemelkedésben. S mindezt szeretetből. Mert a szeretet maga az örök karácsony.