Ülök a számítógép előtt. A nyitott erkélyajtón át ide hallatszik, ahogyan átrobog egy kamionos szerelvény a vasútállomáson. Nem tudom, merről jön, merre tart, ahogyan a magam irányát sem ismerem. A saját sorsomét. Vissza a múltba, vagy előre a jövőbe? Teljesen mindegy. Körbe-körbe forgok ebben a létnek nevezett nagy semmiben, ahogyan a kutya forog a saját farka után. Gondolataim örvénylenek, kavarognak, közben érzem, lassan széthullnak, s az íróasztal kemény lapjára esve parányi szilánkokra törnek. Szállnak, röpködnek az apró gondolatcsillámok, mint a mesebeli gonosz tükör részecskéi. Néha úgy tűnik, mintha rövid pillanatokra összeállnának csillogóan tiszta tükörré, hogy aztán újra szétessenek…
Tekintetem a semmibe réved, mintha követné létem abba a feneketlennek tűnő sötétségbe, amely olyan határtalan, és olyan fekete, akár a világmindenség, melynek nincs kezdete és vége, csak bejárata van, kijönni belőle képtelenség…
Életem során gyakran beletévedtem, de még soha, soha nem tudtam kijönni magamtól… S mégis újra és újra belementem. Mindig beljebb, és beljebb, egyre mélyebbre, és mélyebbre. Pedig ott bent nagyon sötét van. Annyira sötét, hogy szemeim képtelenek átfúrni a fekete semmit. Érzem, ahogyan hatalmába kerít a félelem. A rémülettől minden szőrszálam az égnek mered, sikoltanák, de torkomból csak halk nyöszörgésféle tör elő, jóformán magam sem hallom. A hideg egyre elviselhetetlenebb, én mégis verejtékemben fürdök. Ez lenne a halálfélelem?…
Aztán sokára, nagyon sokára a távolban felsejlik valami derengésféle. Nőttön nő a világosság, s az erősödő fényben hirtelen kitisztul a tudatom. Már határozottan érzem: leginkább magamtól félek. Magamtól lúdbőrözöm. Annyira szánalmas vagyok, olyan nagyon szánalmas, hogy erre már nincsenek is szavak... Gyűlölöm magam, s ettől ismét zuhanni kezdek. S csak zuhanok, zuhanok, egyenesen bele a parttalan, nagy fekete semmibe...
A kórház pszichiátriáján térek magamhoz. Kinyitom a szemem, s hirtelen vakító fény üvölt a pupilláimba. Sokáig csak hunyorogni tudok.
– Hogy van? – riaszt fel egy hang, valahonnan oldalról. Fehérruhás ápolónő hajol fölém. Arca szinte az enyémhez ér, de hangja, mintha egy távoli hangszóróból szólna. Jóságos tekintetében őszinte érdeklődés…
Felelnék, de csak ajkaim mozognak, a torkom néma marad...
Megint visszahanyatlom a tudattalanságba. Csak néha-néha eszmélek fel. Körülöttem minden fehér. Fehérek a falak, fehér az ágy, fehér a lepedő, fehér a takaró, fehér a párna, fehér a lélek... A vakító fehérségen jókora fekete folt: az vagyok én.
Egy hónap múlva kiengednek. Hazafelé tartok. Gyalogolok a panelházak között az otthonom felé. Az utolsó métereket már végigröhögöm.
Kénytelen vagyok. Hirtelen újra tudatomba villan a könyörtelen verdikt: mennyire, de mennyire szánalmas vagyok! S hallom, ezt mondják a hátam mögött összesúgó emberek is: Szerencsétlen alak... Meghibbant. Régen közismert személyiség volt, ma már csak egy szánalmas alak. Ördögszekér, melyet kénye-kedve szerint görget a kitartó alföldi szél.