A régi, karácsonyi emlékek között időnként fel-felsejlik egy furcsa öregember, egy favágó arca, akit mindenki csak Szőrösfülűként ismert Váradon.
Aprócska legény voltam, tán abban az esztendőben kerültem iskolába, amikor Szenteste, a templomból hazafelé tartva apám észrevette. Egy félig lebontott tűzfal tövében, a kővé fagyott földre terített kartonokon feküdt, mély álmot színlelve. Azon az estén különösen hideg volt. Az utcai lámpák fényétől kékesen csillogott a fák ágait borító zúzmara, a házfalak szinte ontották a jeges zimankót.
– Keljen fel, jóember! – szólt rá apám. – Ha itt marad reggelre maga is olyan keményre fagy, mint a föld – tette hozzá a nyomaték kedvéért.
– Mit akar?… – dünnyögte mérgesen a vénember, miközben felült. – Hol aludjak? Se otthonom, se rokonom…
– Megoldjuk valahogy – folytatta apám. – Na, szedje össze szaporán a holmiját, aztán jöjjön. Ha sokat ácsorgunk itt, mi is megfagyunk…
Anyám nem állta meg szó nélkül.
– Tán csak nem akarod hazahozni?
– De bizony, épp azt akarom – keményedett meg apám. – Elvégre Szenteste van, mi pedig a templomból jövünk…
– Aztán hová fekteted? – fűzte a szót anyám.
– Majd találunk alkalmas helyet a számára… – zárta le a vitát apám.
Addigra az öreg felkászálódott, a kartonok alól előhúzott egy koszos szatyrot, valahonnan előhalászott egy cigarettát és meggyújtotta.
– Készen vagyok. Felőlem akár indulhatunk is… – mondta.
A cigaretta egészen hazáig kitartott. Azóta se találkoztam olyan különlegesen büdös cigarettával.
– Megérkeztünk – állt meg a kapunk előtt apám. Az öreg zsírtól fénylő kabátja ujján elnyomta a cigarettavéget. A jeges szél felkapta a parazsat és csillagként szórta vissza rá.
– Vigyázzon már, nehogy tüzet fogjon! – szólt rá apám kapunyitás közben.
Végigmentünk a havas udvaron, aztán fel a gangra. Az öreg szorgalmasan toporzékolta le szakadt bakancsairól a havat.
– Hagyja, jóember, majd leolvad a konyhában – nyugtatta apám.
Bent öt tányért rakott az asztalra, villát, kést, elővette a kenyeret, aztán elindult a spájz felé, közben visszaszólt az öregnek. – Mosson kezet a csapnál! Szappant is talál ott…
Mire az öreg végzett a mosakodással apám is az asztalra rakta a kolbászt, szalonnát. – Na, lásson hozzá, addig én elkészítem a fekhelyét, a feleségem meg főz egy kis teát, hogy felmelegítse – mondta, azzal kilépett az éjszakába.
Jó negyedórába telt, mire visszajött. – Megágyaztam magának a pincében. Ott el lehet a tél végéig – mondta a vénembernek, és ő is odaült az asztalhoz. Én anyám mellől, félve figyeltem az öreget, hogyan tör a kenyérből, kanyarít tempósan hol a kolbászból, hol a szalonnából. Csak az ételt nézte, ránk ügyet sem vetett. Akkor vettem észre, hogy nemcsak az arca borostás, fülcimpáin legalább centis hosszúságú szőrszálak meredeznek, de orrlyukából is tucatszám álltak ki a sörték…
Szőrösfülű még evett, mikor minket, gyerekeket ágyba parancsolt apám. Emlékszem, sokáig beszélgettünk bátyámmal az öregről, mire végre elaludtunk.
Reggel Szőrösfülű a pincében kapta a reggelit. Hiába rimánkodtak neki a szüleim, nem volt hajlandó feljönni. Apám morgott egy sort, aztán leakasztotta a spájzajtón lógó régi nagykabátját, anyám egy pár bakancsot, kucsmát, sálat, kesztyűt kerített elő valamelyik szekrény mélyéről, s apám ezeket is levitte. Félóra múlva az öreg eltűnt, csak késő este került elő. Akkorra anyám már odakészítette fekhelye mellé a vacsoráját. Attól kezdve ez így ment. A toprongyos ember reggel mindig nyakába vette a várost, csak este, jóval sötétedés után érkezett meg. Hogy napközben hol járt, mivel foglalkozott, szüleim sem tudták, de nem is firtatták.
Március elején, amint megereszkedett a hó, csöpögni kezdtek az ereszről lógó jégcsapok, s a hóvirágok is félve kidugták fejüket, Szőrösfülű megköszönte a vendéglátást. Apámmal még váltottak néhány szót és elment. Júliusban meghozták a téli tüzelőnket, s még aznap megérkezett Szőrösfülű is. Vállán háromlábú fűrészállványt cipelt, melynek oldalán kis üveg himbálózott, az üvegcsében sárgás folyadék lötyögött, s egy lúdtoll állt ki belőle.
Felállította az állványt a farakás közelében, kiszerelte belőle a fűrészt, leült vele a gang lépcsőjére, elővett egy háromszögű reszelőt jobbra, balra meghajtotta a fűrészfogakat, végül valamennyit gondosan megreszelte. Visszarakta helyére a fűrészt, felkapott egy jókora fahasábot, az állvány bakjára rakta, kivette a tollat az üvegből és két oldalán bekente vele a fűrészlapot. Végül felgyűrte ingujját, beleköpött a tenyerébe és beleeresztette a fűrészt a combvastagságú fába. Ütemesen húzta-tolta a fűrészt. Harsogott, jajveszékelt a fa, alatta egyre nőtt a fűrészpor-halom.
Én a lépcsőn ülve néztem. Ma sem tudom miért, de rokonszenves volt számomra az öreg. Valami furcsa, megmagyarázhatatlan rejtélyesség áradt belőle. Ezért valahányszor fát vágott nálunk, mindig a lépcsőn ültem és néztem. Néha kérdeztem tőle valami gyerekes dolgot. Egyszer-kétszer válaszolt, legtöbbször azonban eleresztette füle mellett a kérdéseimet.
– A bácsi világéletében fát vágott, vagy foglalkozott egyébbel is? – szegeztem neki a kérdést egy alkalommal.
Meglepődött. Abbahagyta a favágást, a bak kampójára akasztotta a fűrészt, és leült mellém a lépcsőre. Megtörölte verejtékező homlokát, előhalászott egyet büdös cigarettái közül és rágyújtott. Egy ideig csak szótlanul ült. Nagyokat slukkolt a cigarettából, egészen behorpadt az arca, időnként útjára engedett egy-egy sebesen forgó füstkarikát, s hosszan nézett utána. Végre megszólalt. Lassan, vontatottan, mintha előbb minden szót alaposan megrágott volna…
– Tudnod kell, hogy Kolozsváron születtem – kezdte. – Hárman voltunk testvérek. Apám jó nevű ügyvéd volt. Amolyan tipikus békebeli paragrafus-szakértő, akit kizárólag csak a munkája érdekelt. Minden reggel pontosan fél nyolckor elköszönt tőlünk, aztán este hétig nem láttuk. Megvacsorázott, kiolvasta az újságot, majd lefeküdtünk. Másnap kezdődött minden elölről. Velünk, gyerekekkel anyám foglalkozott. Ő nevelt, ápolt minket, segített leckéink elkészítésében. És ő vezette a háztartást is, bevásárolt, főzött, mosott. Ha akadt kevéske szabadideje, a kertben serénykedett.
Nagyjából annyi idős lehettem, mint te most, amikor valamilyen rejtélyes kór támadott meg. Előtte eleven kisfiú voltam, mindig kész a gyerekes csínytevésekre. A betegség mindent megváltoztatott. Fárasztott a mozgás felhagytam hát a hancúrozással, csavargással. Hallgataggá, visszahúzódóvá váltam. Naphosszat elüldögéltem a képeskönyveim, játékaim között, s csak néztem magam elé, vagy a semmibe révedtem. Szüleim Kolozsvár összes híres orvosához elvittek. A doktorok tapogattak, kopogtattak, faggattak, hümmögtek, de diagnózist egyik sem tudott mondani. Apám azonban nem tágított. Kiderítette, hogy Marosvásárhelyen él egy idős professzor, aki szinte minden betegséget ismer. Nosza vonatra ültünk és átmentünk Marosvásárhelyre. A jóságos tekintetű öreg tanár tetőtől talpig alaposan megvizsgált, végül azt mondta apámnak: „Pontosan magam sem tudom, mi a betegség neve, bár apám, aki szintén orvos volt, egyszer mesélt hasonló esetről. Csak egyet tudok biztosan: ha a fiúcska legalább négy évet folyamatosan a havasokban tölt, kilencven százalékos eséllyel életben marad. Ellenkező esetben egy éven belül meghal.”
Apám nem sokat teketóriázott. Átadta praxisát egyik barátjának, elrendezte pénzügyeit, egy este anyámmal becsomagolták a szükséges ruhákat, reggel elbúcsúztunk tőlük és én apámmal nekivágtam a nagy ismeretlennek.
Sok helyen megfordultunk, már nem mindegyikre emlékszem, végül Csíkszentdomokoson kötöttünk ki. Egy idős özvegyasszony fogadott be minket. Apám beíratott az iskolába, attól kezdve ott éltünk. Amint eljött a nyári szünidő, szekérre raktuk a poggyászainkat és felmentünk Balánbánya fölé, a Kovács-tetőre. Ott töltöttük a nyarat, egy boronákból összeácsolt házban. Ősszel visszamentünk Domokosra.
Apám gyorsan feltalálta magát. Segített a domokosiaknak pörös ügyeik intézésében. Folyamodványokat, fellebbezéseket, leveleket írt, tanácsokkal látta el a hozzá fordulókat. Megszerettek, befogadtak minket, mintha született domokosiak lettünk volna. Egész évben köztük voltunk, csak karácsonykor utaztunk haza, Kolozsvárra, hogy legalább Szenteste együtt legyen a család.
Telt, múlt az idő, sok mindent megtanultam a székelyektől, többek között a favágást is. Véletlenül sem gondoltam, hogy egyszer még hasznát veszem.
Mire elértem a gimnazista kort, olyan egészséges voltam, mint a makk. Apámmal hazaköltöztünk Kolozsvárra. Érettségi után beiratkoztam a váradi jogi akadémiára. Sikeresen lediplomáztam. Három évig apám egyik barátja mellett bojtároskodtam, majd saját irodát nyitottam. Közben kitört a háború, 1940-ben bejöttek a magyarok, engem meg behívtak katonának. Hadnagyként szolgáltam egy géppuskás alakulatnál. Negyvennégy végén többedmagammal orosz fogságba estem. Szibériába vittek minket. Társaim többsége az első évben meghalt. Én a székely havasokban szerzett edzettségemnek köszönhetően, túléltem a mostoha időjárást, túl és a sanyarú tábori létet. Ötévnyi szenvedés, gyötrődés után 1949-ben végre elengedtek. Soványan, rongyosan érkeztem haza, Kolozsvárra, de a szüleimet, testvéreimet nem találtam. Nyomtalanul eltűntek a háború forgatagában. Egyik rokonom javasolta, jobb lesz, ha én is elhagyom Kolozsvárt, mielőtt a szüleim sorsára jutok. Így kerültem Váradra. Próbáltam elhelyezkedni, de mindenhol elutasítottak. Néhány helyen nyíltan a képembe vágták: „Maga veszélyt jelent a népi hatalomra.” Sehol sem kellettem, és más városba is hiába mentem volna. A hatalom mindenütt ugyanaz volt. És ez a hatalom rettegett az olyan emberektől, akik származásuk vagy iskolázottságuk révén átláttak egyenlőséget hirdető eszméik hamisságán. A magamfajta iskolázott emberek jelentették a legfőbb veszélyt, a szovjet mintára épülő új társadalmi formára.
Maradék pénzemen megvettem ezt a fűrészt, azóta favágással foglalkozom. Néhány évig egy Körös-parti házban béreltem szobát. Amióta megjelentek a motoros fűrészek, olyan kevés a munkám, hogy képtelen vagyok fizetni a lakbért. Aludtam már hidak alatt, parkokban, elhagyott házakban. Idővel mindenhonnan elkergettek, vagy kiszorítottak a fiatalabb hajléktalanok…
Hát ez az életem története dióhéjban, s így lettem favágó – sóhajtott nagyot az öreg, azzal felállt, beleköpött a tenyerébe és fűrészelt tovább… Egészen sötétedésig. Akkor összecsukta az állványt, megrakta fával a kikészített nagy füles kosarat, s kezdte lehordani a pincébe a felvágott fát.
Két nap alatt általában végzett. Harmadik nap még széthasított néhány bogos-göcsörtös tuskót, aztán eltűnt. Csak november közepe táján került ismét elő, hogy éjszakánként elfoglalja pincénkben kialakított szálláshelyét.
Már nagyobbacska voltam, mikor egy télen hiába vártuk. Leesett a hó, keményre fagyott a föld, de Szőrösfülű csak nem érkezett.
– Nem jön, hát nem jön – rántott a vállán apám. – Biztosan talált magának jobb kvártélyt…
De bántotta a dolog, láttuk.
Egy nap aztán a fejébe nyomta kucsmáját és elballagott a sarki kocsmába. Ott tartotta Szőrösfülű a fejszéjét és favágóállványát. Sokáig elmaradt. Mikor hazatért azt mondta anyámnak: Most már megnyugodhatsz. Szőrösfülű nem jön többé. A kocsmáros szerint két hete örökre elment. Ahogy ismerem, már a „fentiek” téli tüzelőjét aprítja. De az is lehet, hogy semmit sem tesz, csak élvezi a mennyország melegét, a törődést és a szeretetet, melyből olyan fájdalmasan kevés jutott neki ezen a keményre fagyott földön.