Történt, hogy a 19. század második felében a müncheni festőakadémián végzett fiatal magyar művészek egyike, Hollósy Simon ráunt az akadémikus és romantikus sablonokra és a kifinomult technikai tudást igénylő anyagábrázolás felé fordult.

A stílusváltás meg is hozta számára a sikert: 1885-ben festett Tengerihántás című képével egy csapásra híressé lett. Egy évvel később (1886) a művész barátai unszolására Julién Akadémia néven szabadiskolát indított, amely deklaráltan szembefordult az akkori hagyományokkal, és elsősorban a naturalizmust, vagyis a valóság- és természetábrázolást helyezte előterébe. Itt, Hollósy Simon müncheni szabadiskolájában fogalmazódott meg a magyar művészélet megújításának szükségessége.
Az új törekvésekre épülő sajátos magyar stílus megteremtésének helyszínéül Nagybányát választották ki. A Hollósy egykori tanítványaiból, valamint a Julién Akadémia köré csoportosult baráti kör tagjaiból álló mag 1896-ban indult el Nagybányára, hogy megalapítsa a művésztelepet. Utazásukat rövid időre megszakították Budapesten, hogy megtekintsék a millenniumi kiállításon bemutatott Szinyei Merse Pál képeit, melyek tovább erősítették elhatározásukat.
Létrejött tehát a nagybányai művésztelep, és hamarosan megteremtődött az a sajátos stílus, amely plein-air néven vonult be a művészettörténetbe.
Tízévnyi együttalkotás után repedések jelentek meg a kezdeti egységen. Egyes alkotók, köztük elsősorban Iványi-Grünwald Béla érdeklődése egyre inkább a Párizsból hazatérő, úgynevezett „neósok” felé fordult. A festő 1909-ben szakított is Nagybányával és a századelő legújabb irányzatával, a szecesszióval szimpatizáló kecskeméti művésztelepre költözött át.
Az egyre gyakoribbá váló kenyértörések dacára, a nagybányai művésztelep vitathatatlanul új korszakot nyitott a huszadik századi magyar művészet történetében, egyben megteremtette az érvényesülés és a saját stílus kialakításának lehetőségét a tőlük leszakadó fiatalok számára is.
A hajdani nagybányai és kecskeméti művésztelep stílusteremtő eszmeiségének újraélesztését tűzte ki céljául a Lakitelek Népfőiskola, amikor – hazai és határon túli, zömmel partiumi és erdélyi – művészek meghívásával 2006-ban megnyitotta az első Kecskemét-Nagybányai festőiskola alkotótáborát, amely az elmúlt héten zárta sorrendben ötödik találkozóját.
A hagyománynak megfelelőn a tábor idén is kiállítással zárult a Népfőiskola Kölcsey Házában, melyen a tizennégy művész mindegyike két-két alkotásával vett részt. A tárlatot ezúttal is dr. Turai Kamill esztéta, főiskolai docens méltatta.
– Történelmünk során megesett időnként, hogy nemcsak az egymással szomszédos népek, de a különböző tájak magyarsága is összekülönbözött egymással. Az egész valószínűleg abból fakadt, hogy mindannyian beleszületünk egy-egy tájba. De nemcsak beleszületünk, magunkban is viseljük azt a tájat, amelybe beleszülettünk. S az a táj halálunkig bennünk él. Ám nem csak él bennünk, közénk is áll. Ezért van az, hogy bármennyire is közel kerül két ember egymáshoz, valami kis megmagyarázhatatlan idegenség mindig ott marad kettejük között. A táj okozza ezt az idegenséget, amelyből külön-külön vétettek, vagy melyet maguk választottak későbbi létük teréül – fogalmazott bevezetőjében dr. Turai Kamill. – Ezek a képek viszont épp ennek az ellenkezőjét bizonyítják. A közel kéthetes tábor olyan egységgé kovácsolta össze a különböző tájakról érkező, s merőben eltérő gondolkodású tizennégy művészt, amilyenre ritkán adódik példa. Mintha tizennégy testvér alkotásait látnánk. És ebben a közös hangzásban a tábornak otthont adó Lakitelek Népfőiskola mellett a Tiszának, ennek a nemzetösszetartó, vagy inkább legnemzetibb folyónknak is különleges szerepe van. S melynek jelenléte minden képen egyformán érezhető, mégha a maga valóságában nincs is mindegyik vászonra, papírra ráfestve – hangsúlyozta az esztéta.
A neves szakember egyenként és mélyreható alapossággal elemezte a kiállított munkákat. Végezetül Arisztotelészt, az ókor híres filozófusát, a nyugati kultúra legnagyobb hatású előhírnökét idézte, aki szerint: „Az emberek többsége szenvedélyre törekszik, mert nincs tisztában azzal, hogy a szenvedélyért keményen meg kell szenvedni. A festészet is ilyen szenvedély. De ezt csak az a művész tudja valójában, aki már alaposan megszenvedett érte.”
Bár az utánzás minden ember vele született tulajdonsága, vannak dolgok, amelyeket önmagukban nem szívesen nézünk, viszont a róluk készült rajz, festmény szemlélése gyönyört vált ki belőlünk. Ezért az igazi művész – akárcsak a nagybányai elődök – sosem a témájául kiválasztott táj, tárgy vagy személy tökéletes másolatát viszi vászonra. Arra ott a fényképezőgép. A valódi festő előbb átszűri a látványt saját hangulatán, ízlésvilágán, és ezt a megszűrt élményt rajzolja, festi papírra, vászonra kép formájában. Ennek a felismerése nemcsak a bölcsek számára gyönyörűség, hanem az egyszerű földi halandó számára is – csak épp’ kisebb mértékben. Mert nem az utánzás adja az élvezetet, hanem a művészi feldolgozás, a kompozíció, a szín, de legfőképp a stílus. Hisz’ a stílus maga az ember – zárta beszédét dr. Turai Kamill.
Az alkotók nevében Dudás Gyula, a tábor művészeti vezetője mondott köszönetet a szívélyes vendégszeretetért.
Az esemény végén a házigazda Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke bejelentette: felvetődött, hogy a jövőben célszerű lenne felvidéki és délvidéki művészeket is meghívni a kéthetes alkotótáborba. Hozátette: nincs kifogása a javasolt bővítés ellen. Ehhez azonban előbb fel kell mérjék lehetőségeiket.

Az V. Kecskemét-Nagybányai alkotótábor résztvevői:
Bitay Zoltán (Nagybánya),
Craciun Judit (Nagybánya),
Dudás Gyula (Nagybánya),
Goór Imre (Kecskemét),  
Görgényi Tamás (Békéscsaba),
Kis Béla (Sepsiszentgyörgy),
Kondrak Matyikó Margó (Nagybánya),
Mártonfi Benke Márta (Kecskemét),
Moldován Gyula (Székelyudvarhely),
Petrovits István (Sepsiszentgyörgy),
Sebestyén Erzsébet (Veszprém),
Szappanos István (Kecskemét),
Vassy Erzsébet (Nagyvárad),
Virók Csilla (Kecskemét).

Az alábbi felvételek a kiállítás megnyitóján készültek.