Napjaink meséi gőz- és dízemozdonyokról, versenyautókról, munkagépekről, leleményes menedzserekről, önérzetes vállalkozókról szólnak. Az én gyermeki fantáziámat még tündérek, boszorkányok, óriások, manók, sárkányok, királyfik és szegény emberek legkisebb fiai népesítették be. A róluk szóló történetek többségét máig őrzöm emlékezetemben.
A kedves mesék egyikének Világhíres Miklós a címe, és Méhes György, a Napsugár gyermekfolyóirat egykori szerkesztője írta. Voltaképpen nem is mese, inkább meseregény. Főszereplője egy földre hullott csillagból emberré lett hegedűművész, aki szinte az egész világot bejárta.
Történt, hogy barangolásai során összeakadt egy Markapöki nevű óriással. Nagy égimeszelő volt ez a Markapöki, és híresen gyorsharagú. Rossz tulajdonságai idős korára sem fogytak, inkább gyarapodtak.
Haja, szakálla már egészen fehérre őszült, amikor Miklóssal összehozta a sorsa, s memóriája is jócskán megromlott. A muzsika azonban egy csapásra visszaadta az emlékezetét. A varázshegedű szavától, hirtelen kitárult előtte a múltat elzáró kapu. Eszébe jutott, hogy egykor hárman voltak fivérek, mindhárman égigérő óriások, akárcsak a szüleik. Amint legénnyé serdültek, elhatározták: nem pusztítják tovább otthon a kenyeret, inkább útra kelnek és ők lesznek az igazság bajnokai. Legott meg is kérték édesanyjukat, süssön számukra egy-egy tarisznyányi pogácsát, s tegyen mellé valami jóféle innivalót is. Amikor mindez megvolt, szépen elbúcsúztak a szüleiktől és nekivágtak a világnak. Mentek, mendegéltek hegyeken, völgyeken át, mígnem egy nap találkoztak egy varázslóval. Megtetszett a gonoszlelkű kuruzslónak a három óriáslegény, s addig-addig sündörgött körülöttük, mígnem sikerült mindhármukat hatalmába kerítenie. Akkor elvezette őket egy csodaszép tóhoz, s rájuk parancsolt: annyi követ hordjanak bele, hogy teljesen eltűnjön a vize.
Hozzá is fogott a három behemót s cipelte szorgalmasan a hatalmas köveket a tóba, amely nem volt más, mint az emberek álmainak tava. Teltek, múltak az évek, megöregedtek az óriások, a két idősebb meg is halt. De addigra már egyetlen hegy sem volt a környéken, mindet belehordták a tóba. Egyedül a legkisebb legény, Markapöki tartott ki. Csak hordta, s hordta kitartóan a hatalmas köveket. Meg is telt a tómeder. A sok belédobott szikla között elvétve csillant meg a vize. Az emberek közben egyre szomorúbbakká váltak, mert megfosztották őket álmaiktól.
A varázshegedű hangja azonban megtörte a varázslatot. Markapöki pedig nekilátott, hogy maradék erejével megtisztítsa a tavat a beléhordott kövektől. Amikor elfáradt, Miklós előrántotta hegedűjét, és játszani kezdett. A varázslatos muzsikától elsimultak az óriás haragos ráncai, jámborrá szelídültek a vonásai. Ám valahányszor eszébe jutott elfecsérelt élete, szemét elöntötték a könnyek, és a nagy behemót olyan keserves zokogásba kezdett, mint egy óvodásgyerek. Aztán valahogy összeszedte magát és még nagyobb elszántsággal folytatta a munkát.
Egyik reggel a megtisztított tó tükréről felszállt az első álombuborék. Az elsőt követte a második, majd a harmadik, negyedik… S az emberek arcán újra megjelent a mosoly, mert végre visszakapták álmaikat.
A sok mosolygó ember egyike én, voltam. S bár nagyon örültem visszakapott álmaimnak, mire felébredek, már semmire sem emlékezem. Néhány éve mégis volt egy, melyet valószínűleg sosem felejtek el.
Nem volt sem rossz, sem ijesztő, mégcsak kellemetlen sem, mégse szerettem volna, ha valóra válik, pedig legalább harmincesztendőnyit fiatalított rajtam. Olyan huszonöt év körülire…
Úgy kezdődött, hogy egyik nap, ebéd után, valamilyen furcsa ösztöntől hajtva vállamra kaptam fotós táskám, és útra keltem. Magam sem tudtam, hová, merre, csak mentem, mentem, céltalanul, de kitartóan ismeretlen dombokon, völgyeken át, rétek, szántóföldek, ligetek mellett. Késő délután egy erdőhöz értem. Hatalmas fái némán meredtek az ég felé, alattuk tömött, áthatolhatatlanul sűrű bokrok. Elindultam az erdővel párhuzamosan. Nagyon kimerült voltam, de rendületlenül rakosgattam a lábaim: bal-jobb, bal-jobb…, a rengetegnek azonban csak nem akart vége szakadni. Közben a nap egyre lejjebb és lejjebb hanyatlott. Már az Esthajnal csillag is felragyogott, mikor végre felfedeztem egy keskeny, az erdő mélyébe vezető keskeny utat. Nem sokat tétováztam, elindultam az ösvényen, közben egyre sötétebb lett. Baktatás közben sorra bukkantak fel gondolataimban a mögöttem hagyott huszonöt év történései. A kudarcok, a csalódások, az eltékozolt lehetőségek sora. Peregtek, peregtek kitartóan a képek, emlékek, mint egy régi mozifilm, az egésztől olyan szomorú lettem, hogy sírhatnékom támadt. De csak mentem, lépkedtem elszántan… Hirtelen elfogytak mellőlem a fák, egy tisztáshoz értem. A jókora füves térség közepén takaros házikó állt. Körülötte virágágyások, mindenféle csodálatos, ismeretlen virággal teleültetve. Az ágyások közepén szobrok álltak. Ahogy közeledtem, az egyik szobor mintha megmozdult volna… Nem szobor volt. Egy nő állt az egyik magas bokor mellett, és gyönyörködött a virágaiban. Arcát nem tudtam kivenni, inkább csak sejtettem, hogy fiatal. Fehér blúza, szoknyája szinte világított a sötétben. Valószínűleg meghallhatta a lépteimet, mert megfordult. Nem látszott meglepettnek, inkább egyfajta öröm ült ki az arcára. Állt a bokor előtt és mosolygott.
– Isten hozott! – köszöntött. – Tudtam, hogy egyszer eljössz, csak abban nem voltam biztos, mikor… S lám, ma elérkezett ez a pillanat is. Jer, már megterítettem, biztosan éhes vagy, nyilván hosszú utat tettél meg idáig.
Könnyed és kecses óvatossággal kiszökellt a virágok közül, belém karolt és elindultunk a barátságos házikó felé. Nyugalom és szeretet áradt a házfalakból. Amint beléptem, friss fenyőillat csapott meg. Ösztönösen körülnéztem, hát a kis ház minden bútora selymes fényű fenyőfából készült. A tágas előtérből nyíló két szoba egyikének közepén terített asztal, rajta karcsú gyertyatartókban fehér gyertyák égtek. Valóban várt rám – futott át rajtam.
Leraktam a táskám, megmostam az arcom és a kezem, aztán leültem. Az ismeretlen még mindig mosolygott. Nagy, barna szemeit szépen ívelt szemöldökök keretezték. Határozott metszésű arcéle, enyhén kiugró járomcsontjai latinossá tették a vonásait.
– Ugye, tudatosan jöttél erre? – kérdezte.
– Véletlenül kerültem ide, pontosabban az egyetlen ösvény vezetett ide – válaszoltam kitérően.
– Semmi sem véletlen – tiltakozott. – Ebben az erdőben nagyon sok ösvény van. Bármelyiken elindulhattál volna, de neked erre kellett rálépned, hogy hozzám eljuss – mosolygott rejtélyesen. – A sors rendezte, hogy így legyen. A sors, amely engem neked, téged pedig nekem szánt. És a sorsunk ellen semmit se tehetünk. Ám most lássunk hozzá, vacsorázzunk, aztán térjünk nyugovóra…
Abban a pillanatban, mintha villám hasított volna belém, lehullt a fátyol a szememről. Eszembe jutott, hogy én már rég elmúltam ötven, otthon feleségem van, két lányom és két unokám. És ettől a gondolattól valósággal pánikba estem. Felpattantam, vállamra kaptam a táskám, feltéptem az ajtót, s kirohantam az éjszakába…
– Várj! Ne fuss el! Nem hagyhatsz itt! – kiáltotta utánam kétségbeesetten a lány. – Minket egymásnak rendelt a sors! – De én nem törődtem semmivel, csak nyargaltam a sötét fák között, mert éreztem, hogy bár nagyon szép az a lány, én már soha többé nem lehetek huszonöt éves legény, és szabad…
Addig futottam, amíg kiértem az erdőből. Az égen millió apró lámpásként ragyogtak a csillagok, a világ végtelenül békésnek tűnt, csak az én lelkem nem volt békés, és nem volt vágytalan, mert ott tükröződött benne annak a karcsú barna lánynak a képe, akit egykor lehet valóban nekem szánt a sors, de én elmentem mellette, anélkül, hogy észrevettem volna. Ahogyan annyi minden más mellett is elmentem már életem során…
Kábán, zavaros fejjel ébredtem. Hirtelen nem is tudtam, hol vagyok. Legalább tíz percbe telt, mire kitisztult az agyam, de a furcsa álom hatása csak lassan enyhült. Az álomé, amely nem volt rossz, nem volt kellemetlen, én mégse szerettem volna, ha valóra válik…
A tibetiek szerint a zavaró élményeknek, történéseknek nincs karjuk és lábuk, következésképp: nem megfoghatók, kivéve azt a zavart, amit a lelkünkben, bensőnkben, vagyis a rendszerünkben okoznak. Ezek a nemkívánatos valamik annyi erővel rendelkeznek, amennyit mi fektetünk beléjük.
Ám ezzel még nincs vége a történetnek. Tavaly januárban felkértek, készítsek néhány favágós fotót. Egy cikkhez kellettek illusztrációnak. Felkerestem néhány tanyasi ismerősömet, de egyik sem volt hajlandó fát hasogatni a kedvemért. Végül hosszas keresgélés, telefonálgatás után késő délutánra mégis megszülettek a képek.
Amikor befejeztem a fotózást, azt kérdi tőlem az asszony, merthogy végül egy nő vállalta a favágást: – Maga fotós vagy újságíró?
– Mindig az, amire s akire szükség van – vágtam rá gondolkodás nélkül.
– Most épp kicsoda? – így a nő.
– Most épp ember. Merthogy se nem fotózom, se nem írok – vigyorogtam.
– No, ajánlok én magának valakit. Az is ember, akárcsak maga, csakhogy nőnemű, következésképp: lány, vagy már asszony, nem is tudom… Tanyán él, de nem itt született. Tíz éve került ide, valahonnan Erdélyből. Mindössze huszonkét éves volt. Szemrevaló, de furcsa teremtés, annyi szent. Furcsa a beszéde, a gondolkodása, a világról alkotott képe. Éppolyan magafajta „embervallatónak” való… Ha abból sikerül kiszednie valamit, akkor le a kalappal maga előtt.
Nagyon felcsigázta az érdeklődésemet a rejtélyes nő. Legott kocsiba ültem, s már repültem is a megadott címre. Sűrű erdőn keresztül vezetett a homokos dűlő. A hatalmas fák némán meredtek az ég felé, alattuk tömött, áthatolhatatlanul sűrű bokrok. Az egyik tisztáson végre feltűnt a ház. Kerítésnek, kapunak nyoma sem volt.
Alig csaptam be magam mögött a kocsi ajtaját, mint derült égből a villám, két termetes németjuhász kutya rontott rám. Bár nem félek a kutyáktól, akkor és ott egy pillanatra mégis megállt az ütő bennem. Ez a két fenevad percek alatt miszlikbe tép – futott át rajtam. De nem bántottak. Csak álltak előttem, kaján tekintettel bámultak a képembe, és megállás nélkül ugattak. Én meg tehetetlenül toporogtam egyhelyben, kiszolgáltatottan és egyre reménytelenebbül, amikor hirtelen felcsattant egy erélyes női hang: Csomortány! Gyilgyika!
Mint egy varázsütésre a két farkasfajzat abbahagyta az ugatást és barátságos farkcsóválásba kezdett, csak úgy ringott bele a hátsó fertályuk. Kis idő múlva a hang tulajdonosa is felbukkant. Kontyba tűzött barna hajjal, fehér gyapjúszoknyában, hímzett irhabekecsben ott állt előttem, Imola, a rejtélyes székely lány vagy asszony.
– Tudom, Erzsike küldte – kezdte. Épp az imént hívott, s jelezte, hogy meglátogat egy földim, aki mindig az, amire épp szükség van. Na, kerüljön beljebb – mosolygott, s már nyitotta is az ajtót, én meg beléptem. Friss fenyőillat csapta meg az orrom. Ösztönösem körülnéztem, hát minden bútor selymes fényű fenyőfából készült. A tágas előtérből nyíló két szoba egyikének közepén terített asztal, rajta karcsú gyertyatartókban fehér gyertyák égtek. Valóban várt rám – futott át rajtam.
– Kér teát? – kérdezte, s már rakta is elém a bögrét, töltötte belé a forró italt. Cukor is van, de én inkább mézzel iszom – mondta, s végre leült.
– Mit szeretne tudni rólam? – nézett rám fürkésző tekintettel. – Elmondok bármit, de előre leszögezem, nem akarok újságcikket. Ha jól meggondoljuk, mindenki élete valóságos mese. Miért épp az én mesémet írná meg?... Nem. Erre nincs szükség… Én nem akarok szerepelni, nem akarok beszédtéma lenni. Főleg most, amikor mindenki azt hiszi, a hírnév, a gazdagság mindenért kárpótol. Ezért hajtanak éjt nappallá téve, gyűjtenek, cipelnek, szerepelnek… S csak sokára, többnyire már későn jönnek rá, hogy az életnek nem ez a célja, de a természete sem.
Már tátottam a szám, hogy megcáfoljam, de elkéstem…
– Csíkkarcfalván születtem. Talán tudja, merre van… Édesanyámat korán elvesztettem. Apám nevelt. Még egészen pici leánykaként kijártam vele és bátyáimmal nyaranta a Hargita oldalába. Kaszáltunk, forgattuk a szénát, s raktuk kazalba, amint megszáradt. Ha elfogyott az otthonról hozott elemózsia, édesapám azt mondta: de jó lenne egy tündér, aki varázsolna nekünk valami finom ételt. Semmit se szóltam, csak nekigyürkőztem, s olyan paprikás tokányt főztem nekik, hogy öröm volt nézni, ahogyan ették.
Apai nagyanyám Csíkrákoson élt. Sok időt töltöttem nála. Tőle tanultam meg felismerni az erdei tisztásokon, patakok mentén dúsan tenyésző növényeket, gyökereket, bogyókat. Ő mondta meg a nevüket, ő magyarázta el, melyik mire jó. Melyikből készíthető tápláló étel, melyikből gyógyító ital vagy enyhülést adó kenőcs… Ő tanított meg imádkozni, s tőle származik a hitem is.
Már gyerekként szinte mindent tudtam, ismertem, egyedül az álmaimmal voltam képtelen megbirkózni. Pedig épp ezek a furcsa, vissza-visszatérő álmok zavartak legjobban. Szinte mindegyik ugyanarról szólt: nagy, lapos, széleivel a végtelenbe vesző tájról, benne egy erdőről, melynek közepén, kis tisztáson takaros házikó állt…
Múltak az évek, felnőttem. Érettségi után Székelyudvarhelyen elvégeztem az egészségügyi technikumot, asszisztens lettem. Jobbnál jobb helyekre hívtak, mégis úgy döntöttem: nem sietem el a dolgot, s hazajöttem.
Egy augusztusi reggel, nagyanyámhoz menet halott harkályt találtam az úton. Felvettem. Már egészen kihűlt. Csőrében fehér tollpihe árválkodott, mintha távozó lelke emlékbe hagyott darabkája lenne. Megmutattam nagymamának. Semmit se szólt. Hozott egy kapát, kis gödröt vájt vele az egyik fa tövében, belétette a madártetemet, majd földet terített rá, közben valamit mormolt. Aztán felém fordult és ezt mondta: halott madárra találni szerencse, mert elviszi, messze röpíti a bajt. De azt is, aki rátalált…
Hirtelen minden megvilágosodott előttem. Megértettem visszatérő álmaim jelentését. Nem sokat töprengtem. Elrendeztem a dolgaimat, elbúcsúztam édesapámtól, bátyáimtól, nagymamától, s vonatra ültem. Hagytam, hogy az ösztönöm vezessen. Cegléden átszálltam a szegedi gyorsra. Amikor elhagytuk Kecskemétet s kitárulkozott előttem az Alföld, éreztem: jó úton járok. Kiskunfélegyházán leszálltam. Kerestem egy szállodát, másnap aztán nyakamba vettem a tanyavilágot. Addig jártam, kutattam, mígnem egy nap rátaláltam erre a kis házra. Amint megláttam, azonnal ráismertem. A szomszédok segítségével megkerestem tulajdonosát és megvettem. Még egyszer visszautaztam Karcfalvára, összepakoltam a holmijaimat, s amint visszaértem hozzáfogtam a berendezkedéshez.
Bátyáimmal két év alatt takarosan felújítottuk a kis házat, udvarára otthonról hozott fenyőket ültettünk, azóta itt élek. A Hargitáról származó fenyők mellett két házőrzőm: Csomortány és Gyilgyika neve segít emlékeznem szülőföldemre, Székelyföldre.
Sok időbe telt, mire elfogadtak a szomszédaim. Hál’ Istennek, mára minden gyanakvásuk elpárolgott. Főleg, hogy kiderült, konyítok valamelyest a gyógyításhoz…
Imola csak mondta és mondta… Néha belekortyoltam a teába, közben gondolataim egészen messze elkalandoztak. Észre sem vettem, amikor elhallgatott.
– Mire gondol? – kérdezte.
– Nem is tudom… – ocsúdtam fel révületemből. – Olyan érzésem volt, mintha magam is végigjártam volna az utat, melyet maga megtett. Nehéz, fáradságos út volt, de tanulságos…
– Akkor jó. Akkor tényleg tudta Erzsike, kit kell ideküldenie – mondta Imola, s kivette a kontyát tartó csatot…
Ahogy barna haja ráomlott a vállára, mintha áramütés ért volna. Eszembe jutott a néhány évvel ezelőtti furcsa álombeli karcsú, barna lány. Már nem rémültem meg, a pillanat igézete viszont teljesen megbénított. Csak ültem és némán meredtem Imolára…
Nem emlékszem, hogyan búcsúztunk el, de azon az éjszakán keveset aludtam. Reggelig a barnahajú székely lányon vagy asszonyon töprengtem, aki odahagyta az erdélyi havasokat, hogy eljöjjön az Alföldre, s megkeresse a házat, melyet gyerekként megálmodott, s amely otthona lett. Hosszú, rögös út vezetett idáig, de nem hiábavaló. Mert itt, az Alföldön végre meglelte mindazt, amit mi rohanó életünkben rég elvesztettünk. Megtalálta lelke békéjét, nyugalmát, s a boldogságot, melyre oly sokan áhítoznak, de csak néhány kiválasztottnak adatik meg rálelnie. A kevés kiváltságos viszont egy életre megtanulja, hogy a boldogság sosem a külső tényezőkön, hanem elsősorban lelkünk minőségén múlik. Nem attól leszünk boldoggá, amink van, akik vagyunk, ahol vagyunk, amit teszünk, hanem attól a belőlünk áradó fénytől, amely rávetül szűkebb-tágabb környezetünkre, majd onnan visszasugárzik ránk.
Hetekig törtem a fejem Imola és a néhány évvel korábbi álmom közti összefüggésre. De egyetlen észszerű magyarázatot sem találtam. Végül feladtam.
Álmaink révén mindannyian nagy utat bejárunk – nyugtattam magam. Előre megyünk vagy visszafelé? Lényegtelen. Az a fő, hogy megtanulunk látni, tapasztalatokat szerzünk, s néha furcsa találkozások szereplőivé válunk. Épp ebben rejlik az álom varázsa: kiszabadít minket a valóság rabságából, elviselhetetlenségéből, gonoszságából, segít ledobnunk gondjainkat, levetkeznünk félelmeinket. Vagy ellenkezőleg. Az álom ugyanis nem ismer lehetetlent.
Igen. Ez a furcsa történet juttatta eszembe, hogy egykor én is azzal a szándékkal keltem útra, hogy az igazság bajnoka legyek. Ahogyan a mesebeli óriásfiúk. Akkoriban egyetlen nóta duruzsolt a fülembe: „Vállamon ott lóg a batyu, / én vagyok a legkisebb fiú. / Hall még rólam város, falu, / én vagyok a legkisebb fiú…” Csakhogy engem is utolért a gonosz varázsló ármánykodása, s egy időre teljesen megfeledkeztem eredeti célomról. Betemettem álmaim tavát, vagy mások temették be… Voltaképpen mindegy. Szerencsére időben felcsendült lelkemben a varázshegedű szava, s jöttem rá tévedésemre. Markapökihez hasonlóan, gyorsan és hatalmas elszántsággal fogtam hozzá álmaim tavának megtisztításához. Hosszú és verejtékes munka árán így lettem végül azzá, aki vagyok. És így vált a kőhordó óriásról szóló mese életem részévé. Csak Imola szerepét nem sikerült megfejtenem – azóta sem.