Nyolcéves lehettem, amikor Pethő Kulival felfedeztünk egy jókora rést a váradi székesegyház pinceablakait lezáró rácsok egyikén. Legott hasra vetődtünk, hogy tüzetesebben szemügyre vegyük a rés kínálta lehetőséget, ám kis híján Lót felesége sorsára jutottunk. A különbség mindössze annyi volt, hogy míg a bibliai asszonyság a Teremtő parancsának megszegéséért vált sóbálvánnyá, mi a rémülettől kövültünk meg. A pinceablak mögül ugyanis egy emberi koponya nézett farkasszemet velünk.
Zsenge korunk dacára gyorsan úrrá lettünk félelmünkön, és addig mesterkedtük, mígnem sikerült kipiszkálnunk a napvilágra a sötétben megbúvó koponyát.
Szép sárga kobak volt, nagy, mélyen ülő szemgödrökkel. Azért valami mégsem egészen stimmelt vele. A homloka fölött ugyanis volt egy harmadik lyuk. Olyan szemgödörnyi méretű. Mivel háromszeműekről még nem hallottunk, megegyeztünk Kulival, hogy én hazaviszem a koponyát, apám véleményezi, másnap aztán majd beszámolok neki.
Hónom alá kaptam hát a koponyát, és hazáig meg sem álltam. Apám épp az újságot olvasta elmélyülten, amikor eléje raktam az asztalra.
– Hát ez meg mi? – kérdezte láthatóan meghökkenve.
– Koponya… – feleltem.
– Azt magam is látom, de honnan szerezted? – hajtogatta össze az újságot.
– A székesegyház pincéjében akadtunk rá Kulival. Azért hoztam el, mivel három szeme van. Gondoltam, tudsz rá valamiféle magyarázatot…
– Akárki a koponyája is legyen, egészen biztos, hogy az illetőnek életében csak két szeme volt. A harmadik lyuk ugyanis nem szemgödör, annál inkább valamilyen fegyvertől származó sérülés. Valószínűleg csákány okozta – forgatta apám az ismeretlen előd kobakját.
– Szóval vitéz volt? – csillant fel a szemem.
– Én inkább valamiféle népsanyargatónak vélem – válaszolta atyám.
– Miféle népsanyargatónak? – kedvetlenedtem el.
– Amilyenből manapság tizenkettő egy tucat… – mosolyodott el apám.
Azzal szépen becsomagolta az újságba a koponyát és belerakta egy kosárba. Félóra múlva itt vagyok – nyomta a fejébe a kalapot.
– Hová viszed a koponyát?
– Ahová való. A temetőbe. De most már ne menj sehová – húzta be maga mögött az ajtót.
Felesleges volt figyelmeztetnie. Amúgy se mentem volna sehová. Inkább leültem, és törni kezdtem a fejem a népsanyargatókon, akiket az emberek kommunistáknak neveztek, s akikről jót – a tanító nénin és az iskolaigazgatón kívül – soha senkitől sem hallottam. Még a szüleimtől sem, pedig ők igazán tiszteltek mindenkit.
Különösen anyám neheztelt rájuk. Mint később kiderült – joggal.
A nagy, háromszobás polgári ház, amelyben laktunk, voltaképpen nem is a miénk volt. Három évvel a háború után ugyanis államosították. Hasonló sorsra jutott nagymamáék, a miénkkel szomszédos háza is. Annyira szomszédos, hogy még az udvarunk is közös volt. Így aztán anyámék és nagymamáék ’48 után kénytelenek voltak lakbért fizetni, hogy saját házukban lakhassanak. Gyermekként nem nagyon értettem az államosítás lényegét. Főleg az nem fért a fejembe, miért kell fizetnie az embernek olyasmiért, ami az övé. Nem az államosítás volt az egyetlen dolog, melynek lényege nem volt világos számomra akkortájt, mindenesetre szüleim iránti szolidaritásból én is nagyon megvetettem a népsanyargatókat.
Nagymama halála után a házát a népsanyargatók egy özvegyasszonynak adták, bizonyos Kovács néninek, aki kezdettől ellenszenves volt apámnak. Vajákos – mondta rá érezhető megvetéssel.
– Mi az hogy vajákos? – faggattam anyámat
– Olyan boszorkányféle – válaszolta. Ennél többet azonban nem árult el.
Történt, hogy egy tavaszi délelőtt a verandán üldögéltünk apámmal, és gyönyörködtünk az újjáéledő természetben. Ahogy ott ültünk, és önfeledt áhítattal hallgattuk a madarak énekét, hirtelen felém fordult apám:
– Látod Kovács néni seprűjét?
– Hogyne látnám. Ott van az ajtaja mellett, ahol lenni szokott – válaszoltam kissé bosszúsan, amiért kirángatott a dalhallgatás élményéből.
– No, ha látod, osonj oda, és emeldd el! – mondta.
– Aztán miért emelném el? – kérdeztem meglepődve.
– Ne kérdezősködj feleslegesen. Csak menj, hozd ide szaporán, a többit majd meglátod – vette halkabbra a szót.
Sosem szegültem szembe apám akaratával, ezúttal sem állt szándékomban, fogtam hát magam, óvatosan odalopakodtam Kovács néni ajtajához, elkaptam a seprűt, s már nyargaltam is vissza vele.
– Most mi légyen? – kérdeztem.
– Támaszd oda a sarokba, aztán gyere, húzódjunk ide az árnyékba s figyeljünk – utasított apám.
Ahogy ott ültünk a lugas árnyékában, hát egyszer csak kinyílt Kovács néni ajtaja, kilépett az öregasszony és ösztönösen nyúlt a seprű után. Tudni kell, hogy Kovács néni nemcsak végtelenül tiszta és rendes fehérnép volt, de a semmittevést is mélységesen megvetette. Nagyjából ötpercenként kilépett az udvarra, vette a seprűt és végigseperte a járdát. E ténykedésében az sem zavarta, hogy az utolsó seprés óta a járdájára nemhogy szemét, de még egy porszem sem került.
Szóval, nyúlt a seprű után, ám a keze csak az üres levegőt markolta. A seprű ugyanis a verandánk sarkában szunyókált, s pihente ki az elmúlt esztendő ötpercenként ismétlődő sepregetéseit. Mivel a keze nem találta semmit, Kovács néni odanézett. De a seprű nem volt ott. Köténye zsebéből előhalászta a kamraajtó kulcsát, kinyitotta, a seprűt azonban ott sem találta. Visszazárta a kamraajtót, bement a házba, ám ott is hiába kereste. Megint kijött az udvarra, nézett jobbra, nézett balra, nézett fölfelé, szemmel láthatóan egyre idegesebben.
– Nem megmondtam?… – hajolt a fülemhez apám.
– Mit?… – kérdeztem vissza suttogva.
– Hogy keresni fogja a seprűt.
– Hát persze, hogy keresi, nyilván sepregetni akar – fakadtam ki bosszúsan.
– A csodát… – méltatlankodott apám ostobaságom hallatán, – dehogy akar sepregetni. Az aggasztja egyre inkább, hogy seprű nélkül nem jut el a Gellérthegyre. Márpedig akkor vége neki…
– A Gellérthegyre?… Miért menne Kovács néni a Gellérthegyre?… – néztem elhűlve apámra.
– Ejnye, hát még ennyit se tudsz ?…– csóválta a fejét atyám –, hát a szombati boszorkánytalálkozóra. – Szent meggyőződése volt ugyanis, vagy legalábbis azt akarta elhitetni velem, hogy Kovács néni egyike a hét főboszorkánynak. Hiába idéztem neki néhai Könyves Kálmán királyunkat, aki idestova kilencszáz esztendeje törvénybe foglalta, hogy: „Boszorkányok márpedig nincsenek.”
– Nem értett hozzá… – legyintett apám. – Kétségtelenül művelt király volt, azért kapta a Könyves előnevet, de a boszorkányokhoz nem értett… – ismételte valamivel nyomatékosabban.
Egy szó, mint száz, félórás hiábavaló keresgélés után, Kovács néni magára kapta átmeneti kabátját, és elment a sarki boltba seprűért. Mire hazatért, régi seprűje ismét az ajtó mellett támasztotta a falat. Meg is állt az idős asszony, s tátott szájjal bámult, mint borjú az újrafestett kapura. Végül vállat vont, és az új söprűt beállította a kamra sarkába.
Két év múlva megbetegedett és ágynak dőlt az apám. Anyám dolgozott, én iskolába jártam. Míg odavoltunk Kovács néni szorgalmasan feljárt és gondját viselte csontsoványra fogyott atyámnak.
Hogy „meggyónta-e” neki apám a seprű dolgát vagy nem, sosem derült ki. Arra viszont határozottan emlékszem, hogy halála előtt a lelkemre kötötte: Tisztelettel szólj és viselkedj Kovács nénivel szemben, mert szent asszony. Nehogy megtudjam, hogy akár a legcsekélyebb gazemberséget is elköveted ellene, mert visszajövök és hátrakötöm a sarkad… Megértetted?
Természetesen megértettem és meg is tartottam. Kovács nénihez attól fogva mindig a legnagyobb tisztelettel viszonyultam.
Egyébként a boszorkányokkal kapcsolatos álláspontom azóta sem változott. Ma is ugyanazt vallom, amit gyerekként is állítottam: Könyves Kálmán király óta nincsenek boszorkányok. S bár időnként én is boszorkánynak nevezem egyik-másik embertársamat, általában gyorsan megbánom elhamarkodottságom, s fájdalomkeltő szavaimnak legszívesebben még az emlékét is elfelejteném – Kovács néni eldugott seprűjével egyetemben.