 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
|
Apámat
1963 karácsonyának
másnapján temettük. Tizenkét
éves voltam.
Emlékszem, szomorúan gyászos,
fekete volt az a karácsony másnapja. Az
eget szürke fellegek borították. A
fák ágait vastag zúzmara fedte, a
járdák és a házfalak jeges
zimankót leheltek.
Süvítő szélben botorkáltunk
ki a
temetőbe. Köszöntünk a rokonoknak,
aztán csak álltunk a
sírgödör mellett.
A pap egyik kezével süvegét fogta,
nehogy lekapja a szél, a másikban
imádságos könyvét tartotta,
melyből fogvacogva olvasta a szöveget.
Végül
a sírásók leeresztették a
koporsót. Fedelén érces
pengéssel koppantak a
rádobott fagyott rögök. Anyám
sírt, én meg csak álltam a
koszorúkkal teli
sírhalom mellett, és nagy
ürességet éreztem bensőmben.
Az egész tavasszal, ártalmatlannak tűnő viszketéssel kezdődött. – A hózentróger kidörzsölte mellbimbóimat. Pirosak és viszketnek – panaszolta egy reggel apám anyámnak. – Engedd lazábbra – indítványozta anyám. Apám megfogadta a tanácsot, lazított hózentrógerján, de a viszketés és a pirosság nem akart szűnni. Egy héttel később alig észrevehető dudor is megjelent bal hónalja tövében. A kis halom napról napra nőtt, s mikor már akkora volt, mint egy bakfislány melle, anyám kimondta a törvényt. – Holnap elmegyünk és megröntgenezteted magad a tüdőklinikán. Délután konflis állt meg a házunk előtt, felültünk rá és meg sem álltuk a klinikáig. Apám bement, majd néhány perccel később kilépett. Negyedórával később egy doktor is kijött, és a következőket mondta. – Asszonyom, uram, sajnos rossz hírem van. A röntgen-felvétel alapján előrehaladott állapotú tüdőrákot diagnosztizáltunk. Már néhány áttét is kialakult... – Mennyi ideje van még az uramnak? – kérdezte anyám elhaló hangon. – Legfeljebb hat hónap… – ingatta fejét az orvos. Úgy is történt. Pár hétig még eltett-vett apám a ház körül. Fát vágott, főzött, takarított, de egyre nehezebben mozgott, annál többet köhögött. Közben egyre soványabb lett, szinte már lötyögött rajta bőr. Egy nap aztán nem kelt fel többé az ágyból. Hetente kétszer egy magas, sovány, svájci sapkás nő megborotválta s megnyírta haját, ha túl hosszúra nőtt. A kacsát és az ágytálat anyámmal felváltva hordtuk-vittük, valahányszor apám jelezte, hogy dolgát végezné. Ő meg csak fogyott, soványodott. Szinte átlátszóvá vékonyodott bőre alatt kéken kanyarogtak az erek. Állapota pedig egyre csak romlott. Éjszakánként áthallatszott a falon kitartó, száraz köhögése. Napközben feküdt, és a mennyezetet bámulta. Idővel hallucinálni kezdett. – Hallod? – szólt egyszer alig hallhatóan. – Mit kellene hallanom, apám? – kérdeztem. – Valaki járkál a padláson – suttogta. – Nincs ott senki, apám. Zárva a padlásajtó – próbáltam megnyugtatni. – Márpedig van fent valaki – erősködött. – Menj és nézd meg! – Rendben, apám, megnézem – bólintottam. Kimentem a gangra, kinyitottam a padlásajtót, felcaplattam a falépcsőkön és szétnéztem. Persze egy teremtett lelket se láttam. A padlás üres volt. – Nincs senki a padláson – tértem vissza apámhoz. – Nyilván hallotta, hogy felküldtelek, és időben eliszkolt – motyogta. – Valószínűleg így történhetett – hagytam rá. Máskor a spájzból hallott motoszkálást. – Pszt! – tette mutatóujját a szájára. – Te is hallod? – kérdezte izgatottan. – Mit hallasz, apám? – Valaki van a spájzban. Lopja a befőttjeinket. – Ugyan ki tenne ilyet? – próbáltam csendesíteni. – Bagolyné az. A nyakamat teszem rá – nyögte, és köhögni kezdett. – Eredj, zavard el! – utasított, miután abbahagyta a köhögést. Nem volt mit tennem, kimentem a spájzba, és fennhangon „távozásra szólítottam fel” a hívatlan látogatót. – Ugye megmondtam, hogy Bagolyné volt? – suttogta diadalittasan. – Ezúttal igazad volt, apám – simogattam meg a kezét. – Lám, ki gondolta volna… Állapota napról napra romlott. Már csak ritkán szólalt meg, hangja halk volt, alig hallható, vékonyra soványodott keze mutogatásával próbálta megértetni magát. Advent első vasárnapján anyám papot hívott hozzá. Zitzmann Ferenc apátkanonokot, váradolaszi plébánost, aki feladta apámnak a betegek szentségét. Attól kezdve a „kommunistabérenc” hírében álló pap minden héten kétszer ellátogatott hozzánk. Ült atyám ágya szélén, imádkozott, fogta a kezét és arról az isteni szeretetről beszélt neki, melyben a túlvilágon lesz majd része. Valószínűleg ezeknek a látogatásoknak is szerepe volt abban, hogy apám kedélye az utolsó napokra teljesen helyrebillent. Nyugodt volt, türelmes, békés, szinte derűs. Aztán elérkezett életének utolsó napja. A naptárak december 22-őt írtak. Vasárnap volt. Korán reggel apám hörgésére ébredtünk. Szörnyű, semmihez sem hasonlítható hörgés volt. Arca szederjessé kékült az erőlködéstől. Zihálva, kétségbeesetten kapkodott levegő után. Erőfeszítései minden alkalommal mély, hátborzongató hörgésbe fulladtak. Olyankor mellkasa megemelkedett, teste íjként megfeszült, aztán ernyedten visszazuhant a párnára. És ez így ment egész nap. Valamivel kilenc óra után mondtam anyámnak, elmegyek szánkózni, mert képtelen vagyok hallgatni apám haláltusáját. Dél táján kerültem haza. Apám ugyanúgy küzdött. Ebéd után újra szánkózni mentem, jóval öt után tértem haza. Otthon mély csend fogadott. – Mi történt? – kérdeztem anyámtól rémült tekintettel. – Pár perce abbamaradt haláltusája. Mindketten bementünk apámhoz. Csukott szemmel, békésen feküdt az ágyán, szabályosan lélegzett. Aludt. Leültünk s vártuk, mi lesz. Fél hat körül apám hirtelen felébredt. Nagy megrőkönyödésünkre felült, majd mosolygó arccal megszólalt. „Margit! Hát eljöttél értem? De drága vagy…” (Margit az első felesége volt apámnak.) Anyámmal döbbenten meredtünk egymásra. Óvatosan körültekintettünk. Senkit nem láttunk. Anyám zokogni kezdett, apám azonban folytatta. „Annyira féltem egyedül útra kelni, de te megérezted, s eljöttél értem. Köszönöm, Margit.” – suttogta. Hangja hörgésbe fulladt, ám ajkai tovább mozogtak. Szemeit a mennyezet egy láthatatlan pontjára szegezte, aztán tekintete megmerevedett, és visszahanyatlott a párnára. Anyám pulzusát kereste. Már nem volt benne élet. A mosoly azonban nem tűnt el az arcáról. |